A Kárpát-medence-szerte ismert Szabó Szilárd táncpedagógus-koreográfus feleségével, Németh Ildikó néptáncművész-oktatóval a Fejér vármegyei Tordason, egy régi parasztházban lakik. Az erdélyi táncok kiváló ismerőjeként és oktatójaként a házaspár gyakran megfordul Erdélyben is. Tordasi otthonukban beszélgettünk.
Szabó Szilárd tordasi beszélgetésünk alkalmából így emlékszik vissza az indulásra: „Németh Kálmán neves szobrászművész édesapám jó barátja volt. A művész nagy hatással volt rá, s beszélgetéseik visszatérő témája a magyar kultúra szeretete és a magyarság élete volt. Édesapámnál a mag jó talajba hullott, a beszélgetéseiket gyakran idézte, s engem is noszogatott, hogy ismerkedjem meg a magyar néptánc világával. Egy nyaralás alkalmával találkozott a Bartók Táncegyüttes egyik táncosával, aki később gyakran kijárt hozzánk Hűvösvölgybe, szinte családtaggá vált. Egyik látogatásakor felvetette, hogy felvételizzek az Együttesbe. Elérkezett a megmérettetés ideje – abban a tudatban, hogy úgysem vesznek fel –, tizennégy évesen beadtam a derekamat és jelentkeztem. A sikeres felvételi után egy hónap állt rendelkezésre a rostavizsgáig. Olyan motivált csoportba csöppentem, amelynek minden tagja a bennmaradást tűzte ki céljául.
Engem is elfogott a harci szellem, sokat gyakoroltuk a megtanult rövid táncfolyamatokat, emellett külön próbákra is jártunk. A Timár Sándor által vezetett Bartók Táncegyüttes akkortájt az autentikus magyar tánckultúra letéteményesének, s egyben fogalomnak számított, s olyan neves szakemberekkel ismerkedhettem meg a próbákon, mint Sebő Ferenc és Halmos Béla. Különleges, új benyomások értek: hallgathattam hagyományos népzenét, láthattam a nagy Együttes táncpróbáján a méhkeréki táncokat, amelyek igencsak különböztek a Magyar Televízióban vagy a Magyar Állami Népi Együttes előadásain látottaktól-hallottaktól. A rostavizsgán megfeleltem, és az utánpótlás tagja lettem.
Megváltozott az életem, együtt táncoltam például ifj. Csoóri Sándorral, aki szüleivel sokat járt Erdélybe, nevezetesen az erdélyi hagyományőrzés egyik központjába, Székre.
Barátságának köszönhetem, hogy többször magával is vitt. Mindmáig emlékezetesek a vonattal, autóstoppal megtett izgalmas útjaink, mindezt a Nicolae Ceaușescu-rendszer hátterével kell elképzelni”.
Táncosként bejárták Európát
,,Változást hozott életembe, amikor Timár Sándor távozott a Bartók Együttes éléről, mivel az Állami Népi Együttes vezetését bízták rá. Az új vezető munkamódszere különbözött az általunk ideálisnak tartottól, valahogy többre vágytunk. A szándékot tett követte, három pár összeállt, s Summások néven alapítottunk egy kamara táncegyüttest, és a már nevet szerzett Téka Együttessel kezdtünk el dolgozni. Nagyon sokat utaztunk, Nyugat-Európát, Németországot, Svájcot jártuk, s a magyar táncot kedvelő közönség előtt léptünk fel óriási sikerrel. Koncepciónk szerint olyan helyekre utaztunk, ahol magyar tánccsoportok is működtek. Ez az együttes két évig élt, s mikor megalakult a Kodály Kamara Táncegyüttes, hívó szavukra igent mondtam.
A választás későbbi magánéletemre is hatással volt, itt találkoztam mostani feleségemmel, akivel nemcsak táncos társak voltunk, hanem együtt jártunk tanítani is. Addig-addig tettük mindezt, amíg összekötöttük életünk fonalát, azóta együtt megy a szekerünk.
Ez az időszak egybeesett a táncházmozgalom elindulásával, amelynek volt számunkra egy különös üzenete is: a szabadságot jelentette. A tánc, a közösség szeretete vitt oda minket, többek között a Fehérvári úti Fővárosi Művelődési Házba, az FMH-ba, a zuglói Kassák Klubba, s az Almássy térre. Mindig sokan gyűltünk össze, a táncház után pedig még betértünk néhány kocsmába. Mindmáig emlékszem az ízes beszélgetésekre, a közös éneklésekre és bulizásokra. A kommunista világban ez a lelkesedés az akkori korifeusok számára értelmezhetetlen volt. Tudtuk, hogy mindenütt ott vannak, nézik, elemzik a látottakat, de meg kellett izzadniuk jelentéseikkel, mivel fogást nem lehetett rajtunk találni. Később legtöbbjüket már arcról ismertük” – fogalmaz Szabó Szilárd.
A magyar tánckultúra nagyságaival tanultak
Németh Ildikó: „Jóllehet egy időben született mindkettőnkben az elhatározás, én más utat jártam be. A választást édesanyámnak köszönhetem. Siófokon éltek, öten voltak lánytestvérek, s mindnyájan a legendás Molnár István táncművész-koreográfus népfőiskolai foglalkozásaira jártak. Édesanyám, mikor Budapestre került, folytatta a táncot, olyan neves művészekkel dolgozott együtt, mint Martin György és Vásárhelyi László.
1971-ben az Állami Balett Intézet elindította első, középfokú néptánc tagozatát, amelynek hirdetésére édesanyám a tévében figyelt fel. Belelkesedett, s javasolta, hogy menjek el a felvételire. Elgondolkodtam, s ámbár addig sportoltam, a tánchoz nem volt szoros kötődésem. Ráadásul elbizonytalanodtam a helyszínen, mivel több mint ezren jöttek el a többnapos vizsgára. A hosszú procedúra végén improvizálni kellett mindenkinek azokra a táncmotívumokra alapozva, amelyeket az ismert táncművész, Györgyfalvay Katalin mutatott be. Sikerült a vizsga, benn maradtam a negyvenes körben. Az ott töltött évek élénken élnek bennem, Györgyfalvay Katalin a színházi vonalat vitte, míg Timár Sándor az autentikus néptáncot oktatta. A tagozatnak, mint első ilyen kezdeményezésnek, megvolt a maga varázsa, mestereinknek is kihívás volt az első évfolyam tanítása. A magyar tánckultúra olyan nagyságaival végeztem, mint Zsuráfszky Zoltán, Farkas Zoltán és Sztanó Hédi.
Megismerkedtünk a Kárpát-medence számos táncanyagával, többek között a szatmári táncokkal, a dunántúli táncrendekkel. A széki táncok is nagyon népszerűek voltak: köztudott, hogy ez az anyag képezte a táncházmozgalom indulását is.
Timár gyakran a közterekről hívott be széki árusokat, így ha szerencsénk volt, akkor első kézből, testközelből ismerkedhettünk a híres széki táncokkal.
Diplomával a kezemben a Magyar Állami Népi Együtteshez vettek fel, de emellett – Timárnak köszönhetően – sokfelé tanítottunk. Gyakran vidám pillanatokat is megéltünk, például vakartuk a fejünket, mikor a bagi Muharay Elemér Népi Együttesben megkértek, hogy csináljunk koreográfiát a „Süt a mama, süt a pék” című giccses nótára. Valahogy megoldottuk… Timár az okításunkról is gondoskodott, Erdélybe küldött gyűjteni, megismerkedtünk Kallós Zoltánnal, bejártuk Gyimes, Mezőség és Kalotaszeg falvait, eljutottunk a gorálokhoz. Akkoriban a román hatóságok nem nézték jó szemmel munkánkat, így például Visában egy eldugott helyen, teherautó reflektorának fényénél filmeztük a táncokat. Személyes kapcsolatokat ápoltunk, ezeknek és hitünknek köszönhető, hogy a színpadon hitelesek, meggyőzőek lehettünk.
A Magyar Állami Népi Együttesben kettős életet éltünk: megtanultuk, hogy profiként mindent el kell tudni táncolni. Felkészültségünk segített, lazán oldottunk meg minden feladatot, mivel se fizikailag, se tánctechnikában nem okoztak nehézséget. A Rábai Miklós halála után keletkezett űrt többen próbálták betölteni, de mindenki tudta, hogy mi Timár Sándorra számítunk messianisztikus várakozással, akit végül 1981-ben kértek fel az Együttes vezetésére. Indulása felemás volt, elment gyorsan még egy hónapra Japánba tanítani, s kvázi ránk bízta az Együttest. Kicsit felborult a társulatban az addig megszokott értékrend, gyimesi és somogyi táncokat tanítottunk, s mire vezetőnk visszajött, már kész koreográfiával vártuk. Visszatérése után feszültség keletkezett, meg kellett küzdjön a hivatásos cigányzenekarral, énekkarral és a táncosokkal. Talán többet vártak tőle az „államis” táncművészek, illetve az addig sikeresen bevált módszerét nem tudta ezúttal érvényesíteni. Ezt a diszharmóniát mi fokozottan éreztük, így hamar szedtük a sátorfánkat. Távozásunk után saját lábra álltunk: 1984-ben megalakítottuk a Kodály Kamara Táncegyüttest Martin György közbenjárásával. Ottlétem két éve alatt nagyon sok jó táncossal dolgozhattam együtt, azonban emberi és anyagi okokból eltávolodtunk az alapításkor kitűzött céljainktól. Kiválásunk után a pedagógia felé vitt az utunk. Varga Lajos Márton újságíró ösztönzésére többen elvégeztünk egy pedagógia–népművelés szakot, így már hivatalosan is taníthattunk; iskolák, intézmények tudtak alkalmazni minket.”
A tordasi táncoktatástól az erdélyi tánctáborokig
Beszélgetésünk során az is kiderül, hogy 1986 őszétől a házaspár elvállalta a Martonvásári Százszorszép Táncegyüttes művészeti vezetését, életüket Tordason szerették volna berendezni. Pedagógiai munkájuk is kiteljesedett. A Martonvásári Művészeti Iskola tordasi kihelyezett tagozatát bízták rájuk: megalapították a néptánc-népzene szakot Tordason. Az autentikus vonalat képviselték, de nem teljesen ugyanúgy, mint egykoron Timár Sándor. Az ő módszerét vették ugyan alapul, de például a technikára nagyobb súlyt fektettek. A táncházmozgalomban a jól ismert táncok mellett a gyerekeknek tanítottak például somogyi, madocsai, rimóci, rétközi táncokat.
Természetesen erdélyi tapasztalatainkat is felhasználtuk, itt a bogártelki, mérai, széki, válaszúti, gyimesi gyűjtéseket említhetjük. Sóvidéki forgatósokkal is sokat foglalkoztunk” – fűzi hozzá Németh Ildikó.
Férje szerint különösen kedves volt kettőjük számára a mezőkölpényi anyag: azért is, mert a falu Martonvásár testvértelepülése lett, s ebben nekik is részük volt.
A Maros megyei faluban éveken keresztül szerveztek nyári tánctáborokat, hívtak adatközlőket, a falu hagyományai újjáéledtek. Szisztematikus munkájukkal, lelkesedésükkel kivívták a falu elismerését is.
„Életünk legmélyebb és legmeghatóbb elismerése a ’Mezőkölpény díszpolgára’ cím” – fogalmaz Szabó Szilárd.
A táncolást sem hagyták abba, a martonvásári Százszorszép Táncegyüttesben találtak igazi otthonra; 1986-tól huszonnyolc évig vezették. A tánc kínálta együttlét egy olyan közeledés az emberek között, ami segít, hogy megismerjék egymást, s közösséget teremtsenek. Arra törekedtek, hogy a táncot úgy éljék meg a fiatalok, hogy magukban már tovább tudják építeni. A tánc egy mozgásbeszéd, amit tudni kell használni. Arra is súlyt fektettek, hogy a tánc egymagában nem állhat meg, a hozzá kötődő hagyományokkal, a viseletekkel s a viselkedési formával együtt lehet teljes.
Fontos a közös élmény – akárcsak egykor a táncházakban –, a párkapcsolatokat is alakítja, a vendéglátóim szerint a Százszorszép Táncegyüttesben legalább öt pár később családot alapított, s immár gyermekeiknek adják át a tánc szeretetét.
Számos leszármazottjukat már ők tanítják az iskolában. A tánckultúra így öröklődik ma, a táncházmozgalom által elvetett mag bőséges termést hoz.
A tanításuk eredeti célja többek között a kis településeken az esélyegyenlőség megteremtése és a tehetséggondozás kialakítása mind a mai napig.
Családi életfilozófia: a tánc összeköt
„Saját tapasztalataink: a művészeti iskolában olyan gyerekeket oktatunk, akiknek szülei korábban – amatőr vagy professzionális szinten – szorosabb kapcsolatban voltak a néptánccal. Gyakran a szülők is csatlakoznak sarjukhoz, s felvetik, hogy ők is szeretnének táncolni. Természetesen segítünk, például megalakult – a polgári körök nyomán – a Tordasi Tánckör. Több mint tíz esztendeig szolgálta a közjót, sajnos a pandémia törte keresztbe a kezdeményezést; szerepét a Szeprence Táncegyüttes vette át” – fogalmaz Németh Ildikó. „A tánc összeköt”, ez az alapfilozófiájuk, amit élettel és hittel töltenek meg.
Jómagam a lovas túrák állandó résztvevője is vagyok, sőt a Fordulj Kispejlovam csapat alapításában is aktívan részt vettem.
Cimbinek és nekem is voltak lovaink, s szisztematikusan mértük fel, kik azok a táncosok, akik megülik a lovat is. Tágult a kör, s tíz emberrel már egy csapatot képeztünk. Egyre távolabb jutottunk el, Felvidékre, Csíkba vezetett az utunk. Mindenütt örömmel fogadnak minket, a szállást és az ellátást egy táncműsorral köszönjük meg” – fogalmaz befejezésül Szabó Szilárd.
Csermák Judit
