Interjú Berecz András ének-és mesemondóval táncról, mesélésről és Angyalfütty című új estjéről
A Nemzeti Színház nagy színpadán március 5-én 19 órakor Berecz András a Nemzet Művésze, az MMA rendes tagja bemutatja Angyalfütty című estjét, melyben mese, ének, muzsika és tánc fonódik össze. Közreműködnek: Berecz István, Szabó Kincső táncosok és Szabó Dániel cimbalomművész. Az alkotóval arról beszélgettünk, mi vezette arra, hogy most épp a táncról „indítson” mesét? Miért fontos a tánc olyannak, aki a táncházban többet ül, mint táncol. Hogy látja a táncot az énekes mesemondó a kispadról?
- A tánccal milyen a kapcsolata? Szeret táncolni?
- Édesanyámnak, mikor kitörő jó kedve volt, és ez nem volt ritka eset, csárdásokat énekelt. Asztalon ütött hozzá ritmust, olykor az ablakon az ujjaival, szépen feszesen kipergette. Az jó mély hangot adott. Aztán olyan is volt, hogy az asztalon kést pergetett, az volt a cintányér, és azt mondta: „ku-tya, ku-tya, kutya”. Így tanították neki a csárdást otthon, Kunhegyesen.
Mikor a kedve feljebb ment, kapta a sodrófát, amivel a tésztát nyújtotta, és a seprűhöz csapkodta kattogva, ritmusra, csakúgy szállt a lisztpor! A vállára támasztotta mindkettőt. Elöl-hátul összeütötte őket, közben ugrós lépésekkel haladt jobbra-balra, körbe. Ezt szinte ülve is meg tudta csinálni. Édesapjától tanulta, aki híres táncos volt Kunhegyesen, és a kocsmákban ez volt neki a híres mutatványa, ez a kétbotos tánc. Ezért temette negyven muzsikus, és ezért került bor a lábához-fejéhez. Hogy a feltámadás első percében is táncra perdüljön! Édesapám nem volt táncoskedvű, inkább csak mosolygott rajta, mint valami haszontalan gyermekcsínyen.
- Igen, nem lehet mindenki táncoskedvű. Nem mindenkit lehet táncba vinni.
- Megvan ennek a mosolynak is az irodalma. A keresztény, ógörög... Korai görög forrásokból ismerünk ilyen táncon mosolygó nézeteket. Ariszteidész például egyenesen lenézte, értelmetlen bolondságnak tartotta. De került olyan is, aki megvédte a táncot az ilyen komolyabb lelkek előtt. Egy bizonyos Libániosz a régi spártaiakra hivatkozva védi a táncot, az ő példájukat tartja követendőnek: „Náluk a tánc minden korcsoport számára első volt a sorban, és így egybefogta az öregeket, az ifjakat és a középkorúakat is.” Egybefogja a fiatalt s a vént! Milyen szép érvelés! Igaz?
A gyermek Zeuszt is táncosok védték meg Kronosz elől, a Diké hegy barlangjában. Pajzsukat dárdával csapkodva terelték el figyelmét, nehogy meghallja a kis Zeusz sírását. Ebből később afféle liturgikus tánc lett. Különben ez a karddal pajzsot csapkodó tánc él és virul ma is a Kaukázusban… Érdekes történet! Tulajdonképpen az Időtől mentették meg tánccal a kis Zeuszt. Tehát a tánccal öröklétet szereztek neki, istent csináltak belőle! Nagy téma! Idő ellen, vénülés ellen táncolni…
Na, ha már itt tartunk, Botticellit is emlegessük! Az ő mennyországában virágsziromesőben az égi kar körtáncot jár.
- Tehát talán egyik legrégebbi típusát az európai táncoknak…
- Igen, ezek nyilván „hagyományőrző angyalok”. Fél alulról! Szokatlan ábrázolás, sőt, talán páratlan! De milyen érdekes, hogy egy jelenség hányféle arcát mutatja! Egressy Gábor, mikor a 1849-ben az elveszett szabadságharcunk után Törökország felé menekül megdöbbenve fedezi fel magának a balkáni körtáncot.
Érdemes jól megfigyelni ezt a szöveget. A reményeitől, szabadságától megfosztott bujdosó magyar ember látása ez: „Nagy karikába fogóznak össze. Ha ez a testvérséget akarja kifejezni, jó. Ámde azt is kifejezi, hogy aki velök nem tart, azt kizárják, annak hátat fordítanak. Akit pedig egyszer körükbe fonnak, annak többé szabadsága nincs, annak úgy kell járnia, mint nekik tetszik, fogva lévén: akaratát és kedvét az ő mértékeikhez kell szabnia.”
Az egyedül, hatalmas alkotó szabadságában szinte lubickoló táncos, és a körtánc – pompás, beszédes képek, mesében jól lehet velük bánni, sok mindent és könnyen el lehet velük mondani. De akár filmen, drámában is. Zorba világot járt igazsága a magyar embernek sem idegen. A magyar népdalkincsben, táncra biztató kiáltásokban is ott beszél! „Megverem a csizmám szárát, Elverem a szívem búját”. Ez ugyanaz a lélek! Azért táncolok, hogy múljon a bánatom!
Zorba is, mikor oda lett a vállalkozás, a pénz, a jövő, elszaladtak a barátok, úgy érezte, eljött az idő, hogy azt az Amerikából hazaszakadt, lógó orrú atyjafiát táncra tanítsa. A görög hegyek helyükön maradtak, a tenger nem ment el, velük hullámzott, úgy hordta valahonnan nagyon messziről – a reményt, a gyógyulást.
- Van sok népdalunk, csujogatásunk, amiben valami táncesztétika, tánclélektan figyelherő meg?
- Lehet, hogy sok van, de én azt se bánnám, ha még több volna! Azokkal, amelyeket én ismerek, nem lehet betelni! Ez például: „Ha Zsuzsival táncolok, Kutyabelet vonszolok!” Igen. Előfordul ilyesmi a világtörténelemben! Hogy Zsuzsi semmiféle hajlandóságot nem érez. Csírányi sincs benne! És mégis ott találja magát egy vérbő legény karjai között. Hát persze, hogy csak vontatja magát! Hátha észreveszi magát! Épp annyi lesz a szegény komának az a tánc, mintha az utcán kutyabelet vonszolna. Varjak károgják, sok öröm nincs benne.
A vonzalom a táncot röpteti, az ellenszenv viszont lohasztja. Elmarad olyankor a varázslat, a figurákat csiszoló és sokasító lelemény. Aztán ezt is nagyon szeretem: „Facsard ki a lábadat, Ej azt a halálodat! Az én lábam nagy kutya, Szökik fel a magasba!”
Aki ismeri a magyar legényes táncokat, tudja miről van szó. A legény a hajlékonyságát fitogtatja. Mint a vérnarancsot, úgy facsargatja a lábát, zenére. Ilyenkor mintha különválna gazdájától a láb. Akkor csinos. Mintha azt mondaná a gazda, ezt nem is én csinálom. Szóval ez nem cirkusz. A nagy és bámulatos dolgok nem szorulnak arra, hogy felfújják őket.
Persze, aki nem veszi észre, az nem hisz benne, és már deresre is húzza, mikor például színpadra viszi… kínpadra! A könnyedség, látszólagos személytelenség különben a magyar tánc alapmagatartása. Mikor színpadra kerül, olykor elmarad. Amikor a táncos fejmagasságba felrúgja a lábát, az szinte a nyakába szökik! Mint a hűséges kuvasz, melyik rég látta gazdáját. Épp, hogy pofán nem nyalja.
- Hogy került a tánc közelébe?
- Gyerekkorban, ha jól emlékszem, zenére firegtem-forogtam, szökdécseltem. Mindenféle zenére, amit hallottam. Utcai rezesbandára, a vadász utcai harmonikás koldus csárdásaira, rádióra, de mikor komolyra fordult a dolog, és az általános iskolában egy „klubdélután”-on valaki idősebb diák táncórát tartott, hát megbénultam. Szinte egy életre. A szívem majd kiugrott, de szégyelltem előre a csetlésbotlást, nem tetszett a büszkeségemnek. Ezt falun a gyermekek a csűr előtt, sötét éjjel szégyentelenül tanulják. Ki látja?! Belenőnek.
A mezőkeszüi Bálint Erzsi néni azt mesélte, hogy volt egy kedves szilvafája, és „…én azt addig forogtam körbe-körbe, végül kiszáradt. Azért tudtam úgy táncolni!” Nahát, nekem nem került ilyen önfeláldozó szilvafám, vagy nem kerestem eléggé. Nekem ez kimaradt.
Irigykedve, szomorúan néztem a mások táncait. Aztán ez elmúlt szépen. Én dalolással hívtam fel magamra a figyelmet. Táncmulatságban jó, ha valaki láb alá tud énekelni. Tudja a táncnóták szövegeit is, különöseket, és sokat. Annak is van becsülete. Úgyhogy sok táncházat végig ültem, végig daloltam én reggelekig, rekedésig. Másnap sokszor csak suttogni tudtam.
- István fia a táncos ebben az Angyalfütty című műsorban. Hogy talált rá apja helyett is a táncra? Ki a partnere? És ki fog muzsikálni a műsorban?
- Örülök, hogy István fiam táncol helyettem is. És hogy sok ember örömére. Láttam, ahogy egy budapesti parkban 7-8 ezer embert megtáncoltatott. Indiában is, Taiwanban, Mexikóban… tömegeket vonz, amit művel a színpadon.
Sokat néztem az emeletről, ahogy öreg szerszámoskamránk ajtaját leakasztja, és azon ropogtat bakancsban. Öröm volt nézni, ahogy a szálkák, ajtódarabok röpködnek körötte szanaszét. Egy kicsit ő is múzsája annak, hogy a táncról egy-két estére való mesét indítottam. Egy pár mozdulata fontos eleme a mesémnek.
A páros táncokat, csárdást, forgatóst Szabó Kincsővel fogja járni. Kérdeztem Istvánt, mi az, amit legjobban kedvel őbenne? Azt mondta, azt, hogy megmarad Szabó Kincsőnek akkor is, mikor a színpadra lép. Semmi jelmez nincs a lelkén. Nem szorul rá semmiféle átváltozásra. És persze mindent tud a táncról, kitűnő énekes, pompás színpadi jelenség!
Kedves kollégám Szabó Dani cimbalmon játszik majd láb alá. Az én dalaimat is ő kíséri majd. Ő egyébként önmagában is egy estét betöltő nagy zenész, sokoldalú, tapintatos, tiszta öröm a közelsége! Mikor épp nem én vagyok soron, üllögetek a színpadon, elnézem őket, szusszanok egyet, hát mindig erőt nyerek belőlük!
- Hogy jött létre az Angyalfütty műsor? Miből tevődik össze?
- A műsor alapja teremtéslegenda, vagy valami ahhoz hasonló. Saját mesém. Gyűjtött, hallott, olvasott történetekből, legendákból gyúrtam össze. Megtoldottam mindent, sokszor félálomban, ahogy nekem jól esett, úgy csavartam. Persze a muzsika keletkezéséről is szó lesz.
Ahhoz, hogy a táncig eljussunk, a zenét, sőt, a szerelmet, a vonzódást, a vágyakozást is fel kell mutassam. A tánc szereplőit, a férfit és a nőt. Ezek persze mind száz estés témák! De, ha mértékkel bánunk velük, kitűnő keretbe fogják a fő témát – a táncot.
Ha valaminek, hát a mese műfajnak játszi az ecsetje. Meg is oltottam a műsort sok játékkal, tréfával, hátha felnő majd szép témájához! Berzsenyi írta: „Nézd a tánc nemeit, mint festik játszi ecsettel a népek lelkét, s nemzetek ízleteit…”
Hátha sikerül a népek lelkéből, s főleg a magyar ember lelkéből valamit megragadni, alig látható titkaihoz, ritkán kóstolt ízleteihez közel férkőzni!
Az interjú a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával készült.
Varga Klára
