„Boldog vagyok, hogy a Kossuth-díjat nem csak én, hanem az egész zenekar kapta. Ez közös díj” – mondta az Indexnek Pál István Szalonna, miután a Pál István Szalonna és Bandája átvette a Kossuth-díjat. A kitüntetés a zenekar több mint húszéves munkáját ismeri el, amely során a hagyományos népzene hiteles tolmácsolására és a közösségi muzsikálás értékeinek továbbadására törekedtek.
Hogyan értesült arról, hogy a Pál István Szalonna és Bandája Kossuth-díjat kap?
Néhány héttel ezelőtt már tudtunk a díjról, és boldog vagyok, hogy ezt a díjat nem csak én, hanem az egész zenekar kapta. Ez közös díj. Ez nem egy szólókarrier, hanem a közös életünk is. A zenekar akkor működik igazán, ha együtt lélegzik, ha egy irányba húz, és ezt azok is érzik, akinek muzsikál, örömet szerez, energiát ad. Nálunk, a Pál István Szalonna és Bandájában ez már 21 éve így van. A legkisebbektől a legidősebbekig igyekszünk mindig úgy muzsikálni, hogy az ember azt érezze: „Hű, most vittem valamit haza!” Ez határozza meg az életünket.
Az az igazság, hogy nem díjért muzsikáló zenekar vagyunk.
Irgalmatlanul szeretjük azt, amit csinálunk, és tényleg megtisztelő és nagy öröm, hogy ilyen elismerésben részesülhettünk, és ebben azok is benne vannak, akik előtt ezzel a díjjal tiszteleghetek, és akikre tisztelettel gondolok.
A magyar ember lelkivilága
Mint például?
Uh, sorolhatnám Bodrogi Gyulától, Vidnyánszky Attilán keresztül Kelemen Lászlóig. Rengeteget tanultam tőlük. És Mihályi Gábort is ide sorolhatom, aki a Magyar Állami Népi Együttesben az egyik mentorom.
Önnek és a bandának mit jelent a népzenében a hitelesség a mai felgyorsult, digitalizációs világban?
Legfontosabbnak a gondolatiságot látom, azt, hogy a zene miből táplálkozik, milyen értékeket tartalmaz. Az, hogy ki milyen autentikus módon tud eljátszani egy-egy dallamot, függ az illető tehetségétől és a ráfordított időtől: hogy mennyit foglalkozott vele, mennyit ment ki arra a vidékre, mennyi időt töltött a mesterekkel. Mi már nem tudtunk velük annyit találkozni, mint az előttünk lévő generáció, az utánunk jövők pedig még kevesebbel tudnak majd.
Igyekszünk a leghitelesebben tolmácsolni és továbbadni a fiatalság számára azt a fajta értékrendet, amit a hagyományos népművészetünk hordoz magában. És itt nem csak a népzenére vagy a néptáncra gondolok, hanem arra, hogy
a magyar ember lelkivilágát, hitvilágát kell továbbadni, aminek a muzsika, a tánc, a kézművesség és az építészet mind-mind egy-egy szelete, és így tartozik eggyé.
Fontosnak tartom, hogy akinek továbbadjuk ezt, annak ne azt mondjuk: „ez úgy van, ahogy én muzsikálok”. Mert nem úgy van, ahogy én muzsikálom. Úgy van, ahogy ott, abban a faluban muzsikálták, sőt ahogy annak az édesapja, nagybátyja játszotta; mind egy-egy irányt, egy-egy színt mutat meg. Mi közvetítők vagyunk, akik igyekszünk minél több információt elraktározni ezekből a muzsikákból és azokból a gondolatokból, amiket az idős mesterektől kapunk. Ezt próbáljuk körbefonni, és egy hiteles muzsikát, annak a lelkivilágát továbbadni. A következő generáció pedig majd szintén a maga módján igyekszik ezt továbbvinni.
Leteszik a díszes gúnyát
Említette korábban, hogy Kárpátalja hiánya olyan, mintha egy szerve nem működne. Hogyan tudja ezt a hiányt a muzsikájába beleépíteni?
Igazából teljesen mindegy, hogy a Kárpát-medence melyik dallamát játszom. A legnagyobb boldogságban is mindig ott van egy kis keserűség, mert a vihar ezt a népet annyit verte már az ezer esztendő alatt, de mindig talpon tudtunk maradni, és mindig ott van a remény. Minden friss csárdás dallamunkban, minden hajnaliban van egy kis keserédes hangulat, ami az életünket meghatározza.
Sírva vigad a magyar, így szokták mondani.
Ez pontosan így van. Teljesen mindegy, milyen muzsikát játszom, mindig benne van egy kicsit Kárpátalja, mert én magam azt hozom. A genetikám, a gondolkodásom, a beszédem, az egész családom onnan származik. Ez így van rendjén. Mert annak idején, amikor akárcsak egy világháborúba elmentek a magyarok harcolni, vagy egy olyan nagy találkozáskor, ahol a Kárpát-medence összefogott és megindult a hazáért, ott mindenki elmondta a maga nótáját, ahogy az ő vidékén énekelték, mégis azt hallottad, hogy egy hang szól: a magyar hang. Én ezt tartom nagyon fontosnak: minden tájegységet meg kell őrizni a maga formájában, de mi azok vagyunk, ahonnan jöttünk.
Hogyan tudja segíteni a kárpátaljai népzenét innen a távolból?
Azzal, hogy a népművészeti programok folyamatosak legyenek. Természetesen azon túl is, hogy a rokonaimat, családomat, az ott lévő tagokat minden módon próbáljuk támogatni. De magát a közösséget a Hagyományok Házával, a kárpátaljai régióval és a családdal közösen azzal segítjük, hogy a tanítások, a mentorprogramok, a táncházak és a népdaléneklési versenyek megmaradjanak.
A gyerekek érezzék ebben a jövőt, azt, hogy ebbe bele lehet kapaszkodni, és hogy igazából csak közösségben lehet túlélni bármit.
Visszatérve a Kossuth-díjra, elmesélem, milyen a mi formánk: megtudtuk, hogy megkapjuk a díjat, aztán felhívtak, hogy elmennénk-e egy koncertet játszani Tapolcára 14-én. Mondom, persze hogy megyünk! Aztán kiderült, hogy a díjat nem március 15-én, hanem 14-én adják át. Így hát most átvesszük a díjat, és azonnal, mint a golyó, beülünk a buszba, és indulunk koncertezni. A mi életünk ilyen, és szerintem ettől csodálatos. Soha nem mondanék le egy ilyen koncertet; az életnek így kell tovább mennie. Azonnal indulunk, letesszük a díszes gúnyát, és muzsikálni fogunk.
Dzsubák Tamás
