Az erdélyi Mezőség zenei sokféleségét ismertette Pávai István népzenekutató 2026. március 8-án a Magyar Zene Háza koncerttermében. A Szász Dávid szerkesztette zenei esten a műfaj kiváló falusi mesterei álltak színpadra Magyarpalatkáról, Mezőszoporról, Székről, Mocsról, rezidens bandaként pedig közreműködött a kolozsvári Rezeda együttes.
Erdély szívében található egy dimbes-dombos, télen sáros, nyáron poros vidék kis falvakkal, rögös utakkal és olyan sokszínű népzenével, ami szikraként lobbantotta be a magyarországi táncházmozgalmat, és mind a mai napig egyik legfőbb táptalaja a hazai és határon túli magyar revival törekvéseknek. Mezőség földrajza, kevert etnikai képe hosszú évszázadokon keresztül biztosított olyan különleges körülményeket, amelyek hozzájárultak a sokszínű, archaikus és újabb elemeket egyaránt tartalmazó hagyományos zenei formák kialakulásához, variálódásához.
Hol is van Mezőség pontosan? A folyókkal határolt, erdő nélküli dombvidék az Erdélyi-medencében található, Kolozs, Maros és Beszterce-Naszód megyék egymással érintkező vidékein. Északon a Nagy-Szamos, észak-keleten a Sajó határolja, keleten és délen a Maros, délnyugaton az Aranyos, nyugaton a Kis-Szamos. Lakossága román, magyar, cigány vegyesen – az észak-keleti részen a szászok maradékai jórészt kivándoroltak az ezredfordulóra. A terület erős földrajzi, etnikai és felekezeti tagoltsága, viszonylagos zártsága belsőleg is differenciált, gazdag hagyományrétegeket őrzött meg napjainkig.
– A tájegység ma sem egységes – erősítette meg Pávai István népzenekutató a Mezőségi című zenei est műsorvezetőjeként. – Elkülönülése a határterületektől így összegezhető: Mezőség dombvidék, míg a környező folyóvölgyek árterülete síkság, ezért a folyóvölgyekben épültek a főutak és a vasútvonalak. A városok, például Kolozsvár, Dés, Marosvásárhely vagy Torda hatása megmutatkozik környező falvakban, amelyekre inkább jellemző a polgárosodás, a magyar nóta terjedése, s az is, hogy a helyi táncban dominál a csárdás. A termőföld jobb minőségű a folyóvölgyekben, s a lakosság többféle felekezetű. Ezzel szemben a mezőségi táj lankás domboldalairól és széles hegyhátairól ismerős, sok szakadékos, meredek lejtővel, ahol nem csak a rossz közlekedés, a tavaszi és őszi esőzéskor használhatatlan utak szigetelték el egymástól a magyar faluközösségeket, hanem a szomszédos román falvak is. A vegyes lakosság már a hetvenes években is azt jelentette a Mezőségen, hogy a színromán falvak között van néhány magyar többségű település, de még több olyan, ahol a román többség mellett magyar a kisebbség. Az erdők jelentős részét kiirtották, a földeket szántóként vagy legelőként használják – innen a gyakori Mező… előtag a településnevekben –, a termőföld minősége azonban gyenge. A magyarok többnyire reformátusok, és a táncuk, zenéjük általában lassabb, régiesebb, mint a folyóvölgyekben élőké.
Általános igazság: a belterjesség kedvez a sajátos és egyedi folklór kialakulásának. Igaz ez Székre is, a magyar és az erdélyi táncházmozgalom bölcsőjére, ahol Lajtha László gyűjtött az 1940-es években. A Magyar Zene Háza Mezőségi estjén széki magyart, lassút és csárdást játszott Ilka György „Gyurika" hegedűn, Sipos Márton kontrán, Réti Zoltán bőgőn. A kivetítőn Korniss Péter széki táncházakban fotózott, emblematikus életképei követték egymást, a továbbiakban pedig Kása Béla muzsikusportréi illusztrálták az előadást. Több felvételen szerepelt a száz éve született Kossuth-nagydíjas néprajzkutató, Kallós Zoltán is, akiről Pávai István megjegyezte: a mezőségi folklór felfedezését leginkább neki köszönhetjük. Buzából Mihail Emil „Emiluț" ritka magyart, asztali nótát, ritka és sűrű csárdást húzott Szakács Kristóf brácsás és Réti Zoltán bőgős kíséretében, míg Belső-Mezőségről Magyarszovát, Mocs, Mezőkeszü, Magyarpalatka tánczenéjét ismerhette meg a budapesti közönség.
Magyarszováti magyart (négyest) és ritkacsárdást az erdélyi Rezeda együttes húzta – a revival formáció tagjai: Szász Dávid (hegedű), Szakács Kristóf (brácsa), Réti Zoltán (bőgő) és Antal Csenge (ének). Pávai István felelevenítette: Kallós Zoltánnal együtt gyűjtött Mezőkeszüben, s egy onnan való éneket is kért Antal Csengétől, a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetűt – „…minden madár társat választ, hát én immár kit válasszak, szívet szívért kinek adjak. / Az ifjúság sólyommadár, addig víg, míg szabadon jár…" – annak szemléltetésére, hogy a népszerű, moldvai Tavaszi szél… mellett hányféle szöveg- és dallamváltozatban él még a közismert ének. A népzenekutató kitért a jajnótákra is – az elnevezés Kodálytól való –, amikor a szöveg rövidebb, mint a dallam, az énekes kipótolja a szöveghelyet: aj, jajaja, csuhajja, trálálajlaj töltelékkel – innen az elnevezés. Lajtha László meg is kérdezte egyik bözödi énekesétől: hány jajt kell énekelni a sor végére? „Annyi a jaj, amennyi a baj" – jött a logikus felelet.
Magyarpalatkán pedig utánpótlásból nincs hiány: Codoba Florin és Codoba Florinel hegedűn, Codoba Marius és Radac Mihai „Remus" brácsán játszotta nagy virtuozitással a magyarországi táncházakból ismert „mezőségit". A lassú, asszimetrikus táncdallam egész Mezőségre jellemző, mint ahogy az is, hogy a magyar, román és cigány repertoárban egyaránt sok a közös dallam. A Budapesten fellépő, nagy múltú muzsikuscsalád tagjairól Pávai István elmondta: pontosan tudják, hogy a közös dallamanyagból a magyaroknak így, a románoknak úgy, a cigányoknak meg amúgy kell muzsikálni. Nagy tudomány ez – tette hozzá elismeréssel a népzenekutató.
Martin György a Magyar tánctípusok és táncdialektusok című munkájában írja: „Az erdélyi táncfolklór – különleges földrajzi és történeti helyzete révén – nemcsak a magyar és román, hanem az egyetemes európai művelődéstörténet számára is értékes forrást jelent." A táncfolklorista hozzáteszi, hogy a késő középkori Nyugat-Európából útjára induló, és a reneszánszban kiteljesedő európai párostánc-divat hatásának korai áramába Erdély utolsó, délkeleti állomásként még intenzíven bekapcsolódhatott. Ez a divathullám a balkáni népeket a török hódoltság miatt már kevésbé érinthette.
Tóth Ida
