A legtöbb, ami elmondható egy következetes életpályáról, hogy aki véghez viszi, teljes életet él. B. Kovács István néprajzkutató, régész esetében helytálló a megállapítás. Sorsa, közéleti kiállása, tudományos munkássága a Felvidékhez, az egykori Gömör-Kishont vármegyéhez, azon belül Rimaszombathoz köti. Nem szakadt el soha a szülőföldjétől. Nemrégiben a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagjává választották.
– Alig ötven kilométerre a magyar határtól, Rimaszombatban él. Nem fordult meg a fejében, hogy ha annak idején kicsit kiterjesztik a határokat, minden másképp alakul?
– Dehogynem, százszor is. A megmaradás mindig küzdelmes volt mifelénk. Rimaszombat a nyelvhatáron fekszik. Századokon át magyar város volt, amelynek önkormányzata határozatban tiltakozott a tervezett, Magyarországtól való elcsatolás ellen. Hiába! Az önkormányzat hivatali nyelve a trianoni diktátum után is a magyar maradt. A visszacsatolást lelkesedéssel fogadták a polgárok. A világháborút követően osztoztak a felvidéki magyarság sorsában. Megvonták az állampolgárságot, jött a reszlovakizáció, a kitelepítés, a kényszerű lakosságcsere. A rimaszombati polgárság sorsára emlékeztet Ferenczy Istvánnak a mellszobra is, amelynek akkortájt letörték a fejét, s a vágás máig látható. Az erőltetett iparosítás és a nagyarányú szlovák betelepítés következtében az addig szinte színmagyar településen ma már a 40 százalékot sem éri el a magyarok aránya.
– Mi a helyzet most, és mi várható a belátható jövőben?
– Az elszlovákosodás mellett a nagyarányú elvándorlás sújt bennünket. Hol vannak már azok az idők, amikor a vármegye az ország egyik legfejlettebb régiójának számított!? A nyomasztó munkanélküliség miatt nem csoda, hogy a fiatalok máshol próbálnak szerencsét.
– A kassai középiskolai tanulmányok után Budapestre jött, az ELTE bölcsész hallgatója lett. Hogy tetszett akkor a magyar főváros?
– Nem tudtam igazán megszokni, megszeretni az akkori Budapestet. Sok kiváló embert ismerhettem meg, élhettem a főváros nyújtotta lehetőségekkel, de mindvégig arra készültem, hogy hazatérjek, és a szülőföldem népét szolgáljam, annak múltját kutassam.
– Néprajzos akart lenni, ehhez képest jelentős eredményeket ért el a régészetben.
– Csak a legfontosabbakat említem. Feltárhattam Rimaszombat főterét, Sajógömörön megkutathattam az ispáni várat, Méhiben, a Sajó völgyében pedig egy rézkori sírból megmenthettem az európai őskor páratlan emlékét, egy istenhármast, s a formailag őket mintázó, azaz az ő oltalmukba ajánlott emberek hamvait őrző urnákat.
– Az örök szerelem, a néprajz ezek szerint háttérbe szorult?
– Sosem mondtam le róla. Szülőfalumnak a Baracai népköltészet c. monográfiában állítottam emléket, Hervadatlan rózsagyüker címen pedig egy reprezentatív válogatást készítettem a gömöri magyar népköltészetből.
– Az ezredfordulón megalapította a Gömörország c. folyóiratot, melyet aztán két évtizeden át főszerkesztőként jegyzett.
– A Gömör-Kishonti Múzeum Egyesület volt a lapgazda, amelynek elnöke voltam. A negyedévenként megjelenő folyóiratnak volt ugyan szerkesztőbizottsága, de a munka nagyrésze rám maradt. Egy személyben voltam felelős kiadó, szerkesztő, szerző, de pályázatíró és a pályázat elszámolója is.
– A rendszerváltozást követően kivette a részét a felvidéki magyar közéletből. Nem volt elég a tudományos munka?
– A Szovjetunió bukásával átmenetileg szabadabb világ köszöntött ránk is. A közéleti tennivalókat fel kellett vállalni. Hát ki álljon a „barikádra", ha nem a közösségért felelősséget érző értelmiségi?! Sok mindent sikerült elérni, a közterületek átkeresztelésétől az oktatáspolitikán át az emlékjelhagyásig. Így kerülhetett vissza Tompa Mihálynak 1947-ben ledöntötték szobra is az immáron újra az ő nevét viselő térre.
– Tudtommal ez az a tér, ahol a Kárpát-medence egyik legszebb Petőfi szobra is található.
– Izsó Miklós Petőfi szobrának a gipszmintáját még a művészt megbízó szoborbizottság ajándékozta annak halála után az alakulóban lévő vármegyei múzeumnak, s a 20. századi hányattatások ellenére épségben megmaradt. Közadakozásból sikerült bronzba önteni és felállítani, átellenben a Tompa Mihály szobrával. A költői triász harmadik tagjának, Arany Jánosnak a szobra még hiányzik. Az önkormányzat ugyan megszavazta a felállítását, de a műemléki hivatal „szakmai" érvekre hivatkozva egyelőre akadályozza a terv megvalósítását.
– A köztudatban úgy él, hogy Radnóti Miklós az erdélyi Radnótról választotta nevét…
– Radnóti a naplójában ír arról, hogy magyar költő nem lehet Glatter. Magyar költőnek magyar név kell. A költő édesapja szülőfalujáról, a gömöri-Balog-völgyben fekvő, a gyermekirodalmunkat megteremtő Pósa Lajost is felnevelő Nemesradnótról választotta a Radnóti nevet, magyarsága jelképévé emelve azt. A mellszobrot Győrfi Lajos alkotta meg, s 2006-ban avattuk fel.
– Paradigmaváltó műve Az elveszettnek hitt magyar hőseposz címet viseli. Hogyan született ez a nagyszabású könyv?
– A hetvenes évek derekán, még egyetemistaként gyűjtöttem az alapjául szolgáló, mesének tetsző történeteket egy akkortájt a harmincas éveiben lévő, cigány származású magyar fiatalembertől. Kezdetben hősmeseként értelmeztem őket. A magyar tudományosság ugyanis úgy vélte – s a köztudatban is úgy élt – hogy a pogány magyar hőseposznak csak a nyomai maradtak meg különböző népművészeti műfajokban. Sok év elteltével döbbentem rá, hogy ezek a történetek az elveszettnek hitt magyar hőseposz prózai lenyomatai. Belőlük rekonstruálható a hőseposz teljes eseménytörténete. Kibontakozik belőle az eleddig ismeretlen pogány magyar istenpanteon, de még a turulmonda mitologikus háttere is.
– Befejezettnek tekinti ezt a kutatást vagy ma is foglalkoztatja?
– Ez a téma alighanem elkísér életem végéig. A prózai szöveg helyenként lüktet, szinte kívánkozik verssorokba. A történetekből elkészítettem két verses változatot. Az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének igazgatója irányításával létrejött egy munkacsoport. Ennek keretében készül az említett változatok művészi, költői megfogalmazása.
– Hogyan fogadta, hogy a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagjává választották?
– Jóleső érzéssel tölt el, hogy az eddig elvégzett munkámat, szolgálatomat így megbecsülik. A Magyar Művészeti Akadémia tagjának lenni nagy megtiszteltetés. Ezúton is köszönöm a kitüntető bizalmat.
Gazsó L. Ferenc
