Sztanó Hédi szerkesztésében, rendezésében elkészült, és már látható Az Óbudai Népzenei Iskola 50 éve című dokumentumfilm, amelynek megvalósulását a Magyar Művészeti Akadémia, a Zenei Anyanyelv Alapítvány és az Óbudai Népzenei Iskola támogatta. A filmben megszólal többek között: ifj. Csoóri Sándor, Csörsz Rumen István, Fábián Éva, Horváth Szilárd, Jánosi András, Juhász Zolán, Szerényi Béla, Vetró Mihály és archív felvételekről Budai Ilona, Kobzos Kiss Tamás is.
„Teremtőközpontú, közösségközpontú, és természetközpontú szellemisége van a magyar néphagyománynak, és az Óbudai Népzenei Iskola ezt képviseli" – jellemzi kultúránkat és az abban gyökerező, annak logikája szerint működő intézményt Horváth Szilárd, a „szomszéd vár", a gödi Búzaszem iskola vezetője Sztanó Hédi filmjének felütésében. Az Óbudai Népzenei Iskola 50 éve című alkotás egyik nagy erénye, hogy a megszólalók sorsán, tapasztalatain keresztül nyomon követi, milyen nevelő és emberformáló hatása van a hagyományos módon elsajátított tudásnak, s az hogyan adható tovább hatékonyan immár intézményi keretek között.
Szerényi Béla népzenész, hangszerkészítő, az Óbudai Népzenei Iskola (ÓNI) igazgatója elmondja: szerencsés pillanat volt 1975-ben, amikor az egykori Kodály-tanítvány, Béres János furulyaművész, zenepedagógus kezdeményezésére Till Ottó igazgató úr helyet adott a népzenei tagozatnak a III. kerületi Mókus utcai Állami Zeneiskolában. Kodály szellemisége meghatározta a zenei oktatást, és a pártállami időkben is mindig volt, aki a magáénak érezte, tűzön-vízen keresztülvitte a népzeneoktatás ügyét. Kezdetben Béres János tanított furulyát és a felesége, Szöllős Beatrix cimbalmot, 1978-ban érkezett ifjabb Csoóri Sándor – az összes vonós hangszert a Muzsikás együttes alapítója oktatta és az olyan különlegességeket is, mint a duda meg a tekerő –, az évek során egyre bővült a népzeneoktatás. Az éneket Bodza Klára vitte, hozzá csatlakozott Budai Ilona, majd Jánosi András volt a következő, aki hegedűt tanított.
„1990-től Óbudai Népzenei Iskola néven működünk – idézi fel Szerényi Béla a filmben –, Kobzos Kiss Tamás negyedszázadon át vezette az intézményt, és közben lobbizott: a kapcsolatrendszerét arra használta, hogy minél több helyen induljon népzeneoktatás az országban.
A Mókus utcai iskola árnyas udvarán meséli Juhász Zoltán népzenész, kutató, az ÓNI tanára: Kiss Tamás meghívott, mire visszakérdeztem: miért gondolod, hogy jönnek majd a tanítványok? A táncház a vonósokat „szereti". Te csak ne aggódj, jönni fognak – érkezett a felelet, és tényleg jöttek a fiatalok, huszonévesek, meg a korombeli szülők is hozták a gyerekeiket. Ennek két tábor van a hátterében: az Egyszólam együttesé, amit 1991 óta megrendezünk minden évben – onnan jöttek a huszonévesek –, másrészt Molnár V. József táborában is gyakran muzsikáltunk.
Népzenegyűjtés közben rendszerint elhangzik a kérdést: hogyan tanult meg furulyázni? „Amikor megkérdeztem Tankó Dezső gyimesi furulyást vagy a nógrádi Pál Pista bácsit, ugyanazt válaszolták: magamtól. Na, ezt vezesd be egy iskolába! – villantja fel a pedagógus dilemmáját Juhász Zoltán a filmben. Ráadásul százból száz pásztor ugyanezt mondja – „magamtól" –, legfeljebb még hozzáteszi: „csak az első nótát kellett kikeresni, utána ment minden magától". Mit jelent ez valójában, és hogyan vihető át a módszer a mai, intézményi keretek közé? A hagyományos közösségekben elérhető volt a tudás, nemzedékről nemzedékre testre szabott mintát követtek, amit nem sulykoltak, ezért nem is lázadtak ellene. A pásztorgyerek életének a legénykorba is belenyúló programja volt, hogy ellesse a technikát, és megtanulja elfurulyázni azokat a nótákat, amelyeket hatéves koráig a családja körében megismert.
Csenki Zalán, Káplár Gréta és Apró Anna
Juhász Zoltán a hagyományos módon megszerzett tudásról megerősíti a filmben: „A tízévesnél fiatalabb gyerek úgy szívja magába a zenét – a zenei anyanyelvét –, mint a beszélt anyanyelvet. És utána, akinek arra van hajlama, az kikeresi a hangszeren. Ott van körülötte –elérhető – a felnőttek világa, és ő egyből azt akarja utánozni: nem akar »gügyögni« a furulyán, hanem azt eljátszani, amit a felnőttek."
Ezt úgy hívjuk a mai pedagógiában, hogy másolás, mintakövetés – jegyzi meg Szerényi Béla, az ÓNI igazgatója, aki saját példáján keresztül így mutatja be a tanulás folyamatát: „Először meg kell ismerni a kultúrát, látni, hallani, részt venni benne, hogy aztán később, már hangszerrel a kézben belülről jöjjön elő az információ."
Jánosi András a népzene előadásmódját kutatva – legtöbbször Erdélyben, Széken – szintén rákérdezett: hogyan tanult a neves prímás, Dobos Károly bácsi hegedülni? A hangszeres zene játékmódjának megértéséhez, továbbadásához sorra megemlítik az idő szerepét az ÓNI tanárai – Jánosi, ifj. Csoóri, akárcsak Fábián Éva vagy Juhász Zoltán a gyermeki idegrendszer működésével is kalkulál, amikor időt hagy – akár fél évet-évet is – elmélyedni egy-egy tájegység népzenei anyagában. Fábián Éva népdalénekes finom észrevételei közösségépítésről, bandázásról, Csörsz Rumen István irodalomtörténész, régizenész szívet melengető történetei megerősítik az igazgató, Szerényi Béla kijelentését: „ha ilyen hosszan foglalkozunk növendékekkel, azok szinte családtaggá válnak, és ha ilyen hosszan dolgozunk együtt kollegákkal, akkor valamilyen szinten egy családot képezünk." S hol van mindennek a forrása? „A pünkösdi rózsa kihajlott az útra, nekem es kihajlott szekeremnek rúdja…" – idézi a moldvai csángó éneket Fábián Éva, feltárva a szövegvilág szimbolikáját, mélyebb értelmét, a kultúra átfogó, egyetemes üzenetét.
Mi ennek a célja? Az Óbudai Népzenei Iskola szándéka: „hogy egészséges, boldog, identitásukban erős embereket neveljünk – összegez Szerényi Béla. – Nem véletlenül használom a nevelés szót –teszi hozzá –: ha megnézzük Kodály írásait, ő sem oktatásról, mindig nevelésről beszél. Az anyanyelvi kultúra személyiségformáló erejéről. Ami mindenki számára elérhető, megtapasztalható."
Az Óbudai Népzenei Iskola 50 éve című dokumentumfilm megtekinthető itt:
