Megteljen zenével

"Ahogy Zolnay Pál legendás filmjében, a Fotográfiában énekel (gyönyörűen és élőben), és sétál el a kertek alatt – az a természetesség jellemzi az egész pályáját. Egyszerűen azt használja, építi tovább, illeszti össze, ami adva van, ami ott hever a lábunk előtt. Ettől olyan elementáris a hatása: csupa olyasmit valósított meg, talált ki, írt meg, amit muszáj volt megcsinálni. De ez nem jelenti azt, hogy „csak” értéket mentett volna, őrizendő táncanyagot a feledés elől, mozdulatokat a szakmának, ritkán forgatott videókra táncjelírással kódolt széki hétlépést. Sebő Ferenc saját bevallása szerint sohasem használta a tudást, amit építészmérnökként szerzett, de talán annyiban mégis, hogy a magyar kultúrát, zenét, irodalmat, népzenei hagyományt mindig tökéletes egységben látta, és erre a nagy, széles és biztos alapra építkezett.

Pályája elején (Halmossal, Tímárral, Novákkal és a táncosokkal) mindjárt egy világhírűvé vált és lehengerlő hatású „találmánnyal” indított. Az azóta a világörökség részéve lett táncházmozgalom léte és logikája olyan elemi, hogy nehéz megmagyarázni, miért nem volt evidens, miért nem adaptálódott (akár „magától”) korábban. A nép tánca ugyanis nem kizárólag szórakozásra szolgált, szociális jelentősége volt, a tánc meg tudta törni a kasztrendszert, a táncház a párválasztás legfőbb terepe lehetett. És Sebő nemcsak azt akarta, hogy a tánchagyomány önnön kereteiben éledjen újra – vagyis ne kizárólag színpadi, koreografált és átértelmezett közegben –, hanem azt is, hogy a fiatalok és kevésbé fiatalok arra használják, amire való. Az amatőr táncmozgalomban (az együttesekben) megtanulható a Kárpát-medence tájainak és népeinek táncnyelve, és ez az anyanyelv aztán szabadon, improvizálva (szórakozásra, rivalizálásra, örömből és bánatból, szerelemre és újabb szerelemre) használható. A táncos anyanyelv kortárs, folyton megújuló alkalmazása így lesz életforma, világnézet.

Sebő és Halmos – érzésem szerint – intellektuálisabb mozgalmat szerettek volna csinálni, de ez az egységben látás idegen a szakbarbár és áganként elszigetelten működő magyar művészeti élettől. Ezért úgy tűnhet, mintha legalább két Sebő létezne, a táncházas, népzenekutató és a gitáros/énekes, az énekelt vers hagyományának megújítója. Pedig ez a kettő nála mindig is egy gyökérről táplálkozott, ezt mutatta már a Sebő-együttes első, 1975-ös lemeze is, melynek A oldalán autentikus népzene van (gyönyörűen és pazar humorral játszott kismagyarországi muzsikák is, nem csak a sokat emlegetett partiumi és erdélyi területek zenéi vagy a később részletesen kutatott bogyiszlói és lőrincrévi anyag), míg a B oldalon énekelt verseket hallhatunk. Az akkori kortárs magyar költészet találkozik a népzenével. Az eredmény egyfelől páratlan siker, mai ésszel szinte felfoghatatlan, hogy tábortüzek, családi együttlétek, táborok örök darabjai és rádióslágerek (!) születtek – sok más mellett – József Attila, Nagy László és Weöres verseire. Másfelől viszont (és ez legkevésbé rajta múlott) a dal és népdal a magyar daloló fejében sajnos mégsem úgy lett egység, ahogy ők azt elképzelték.

És lehet, hogy innen kellett volna indulni. Fontos régi Sebő-anekdota, hogy az egész egy lengyel táborban kezdődött, ahol Halmossal azt élték meg, hogy a környékbeli népek fiataljai tudnak együtt énekelni, van közös zenei alapjuk. És hogy talán nekünk is lehetne, ha a hangszeres és énekelt magyar népzene újra az élő tradíció lenne, és arra a fundamentumra épülne a dalhagyomány. Ám még sokfelől kellett és lehetett volna indulni, ha Sebő Ferencet akarja köszönteni születésnapján valaki, jelen esetben egy egykori „mozgalmi”, máig elragadtatott tanítványa. Hiszen kevés ilyen sokoldalú, mégis homogén életmű van a magyar művészet történetében, mint az övé, ahol valójában láncszemszerűen kapcsolódnak össze az elsőre széttartónak tűnő elemek.

Sebő a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetőjeként, a Hagyományok Háza kitalálójaként és létrehozójaként, a Bartók rádió műsorvezetőjeként is ugyanazt a mániát vitte és viszi tovább: tanítja és identitássá teszi a magyar zenei és folklórhagyományt, értelmezi, kutatja, megszeretteti, feléleszti a (nép)zenét és -táncot. Hallgatói és tanítványai gigászi szerencséjére, remek előadó, ha este nyolckor elkezd anekdotázni, reggelig mondja, és a társaság úgy okul, tanul, fejlődik, hogy közben dől a nevetéstől.

Egyszer, egy ilyen balatoni éjszakán hozzám fordult és elkezdett Weö­rest idézni a Három veréb hat szemmel című antológiából (azzal a sziklaszilárd meggyőződéssel, hogy az adott verset maga a pimasz költő-szerkesztő „írta vissza” a múltba). Nem tudtam, miről van szó. Elképedt. Egy táncos, aki írónak készül, és nem ismeri ezt az antológiát?! Nem kárhoztatott, de olyan mélységesen szomorú lett, hogy még másnap hazautaztam, és addig jártam a város antikváriumait, amíg nem kaptam meg a két kötetet. Azóta, ha rá gondolok, gyakran eszembe jut az a jelenet a Fotográfiából (és ha már ezzel kezdtem, ezzel is fejezem be), ahol, ha jól emlékszem, Iglódi és Zala megjavítják egy bácsi hallókészülékét. Kicserélik benne az elemet. És az öreg elképed, az évek óta siket világ megtelik „zenével”. Hát ezen dolgozik Sebő a kezdetek óta, hogy a siket magyar világ megteljen zenével."

Ezt írtam az Élet és Irodalomba a 75. születésnapjára. És éppen tegnap olvastam a Folkmagazinban, az ezek szerint utolsó, remek írását Kallós Zoli bácsiról. Drága Feri, nem tudok elég hálás lenni. Te tettél versolvasóvá, és ezt nem győztem hangsúlyozni, leírni, elmondani interjúkban, videókban, olyannyira, hogy idővel felfigyeltél rá, és a tanítványod lehettem. A te hatásodra kezdtem el zenélni, és boldog vagyok, hogy időről-időre nevettünk. Köszönöm a közös vitorlázásokat, a leckéket, az írásokat, a közös szerepléseket, hajnalban nyúló esteket, a köszöntőket. Most beugrott, hogy a Fő utcán láttalak utoljára. Kijöttünk Nádasdy Ádámmal a Lánchíd sörözőből, és te ott jöttél szemben, sétáltál haza. Nem ismertétek egymást személyesen, bemutatkoztatok, és azonnal valami zenei problémáról kezdtetek el beszélgetni. Nádasdy Kálmánt érintette, meg talán Soós Imrét. Milyen hálátlan a memória, nem emlékszem rá, konkrétan miről. És mostmár tényleg nincs kitől megkérdezni. Feri, az Isten áldjon!

(A fotó az Aegon-díj átadása után készült, ahol ő volt a meglepetésvendégem, és olyan kedvünk lett énekelni, hogy lementünk a Nyitott Műhelybe és hajnalig folytattuk... A képen rajtunk kívül a feleségem, Árvai Judit látható még.)

Grecsó Krisztián