Idén ünnepeljük Kallós Zoltán születésének századik évfordulóját. Miközben zajlanak az ünnepi események, kiállítás-megnyitók, érdemes megállnunk egy pillanatra, és eltűnődni azon, hogy a nagy hatású néprajzkutatónak melyik gondolata visszhangzik bennünk mostanában. Balázs-Bécsi Gyöngyivel arról is beszélgettünk, hogyan alakul a válaszúti és a nagysármási magyar nyelvű iskola élete, ahol nem csak magyar nyelven tanulnak a gyerekek, hanem magyarul énekelnek és táncolnak.
- Milyen rendezvények kapcsolódnak az évfordulóhoz?
- Számunkra a centenáriumi év nem csupán megemlékezés, hanem egy élő örökség újra megszólaltatása. A programsorozatot egy nagyszabású emlékműsor nyitotta a Kolozsvári Magyar Operában, ahol azok a tanítványok, közösségek léptek színpadra, akik Kallós Zoltán szellemiségéből táplálkoznak. Az év során útjára indítottuk a „Kallós életmű” vándorkiállítást, amely több erdélyi és magyarországi városba is eljut. Emellett konferenciát, kiállításokat, pedagógiai programokat és kiadványokat is tervezünk – mindezek célja, hogy Kallós öröksége ne csak látható, hanem átélhető legyen. Számunkra ez az év arról szól, hogy amit ő összegyűjtött, azt mi továbbadjuk.
- Van-e Kallós Zoltánnak olyan gondolata, intelme, ami mostanában eszébe szokott jutni?
- Nagyon gyakran eszembe jut az a mondata: „Nem a ládának gyűjtöttem. Használjátok.” Ez számunkra iránytű. És talán még fontosabb az a gondolat, hogy minden generációnak legalább tíz népdalt kellene tudnia – olyat, amit közösen is el tudnak énekelni. Mert a közös éneklés közösséget teremt. A mai világban ez különösen aktuális: a hagyomány nem díszlet, hanem megtartó erő.
- Mi az, amire legbüszkébb az alapítvány révén elért eredmények közül?
- Talán arra, hogy közösségeket tudtunk építeni és megtartani. Több mint 1500 gyermek került be az elmúlt évtizedekben a válaszúti és a nagysármási szórványoktatási programunkba, és közülük sokan ma már felnőttként is továbbviszik azt, amit itt kaptak. A gyerekek nemcsak magyar nyelven tanulnak, hanem énekelnek, táncolnak, alkotnak – és közben megerősödnek az identitásukban.
A Kolozsváron működő Kallós Népzeneiskolában is több mint 100 népzene és népdal iránt érdeklődő gyereket és fiatalt tanítunk. Büszkék vagyunk arra is, hogy az oktatás, a népművészet és a közművelődés hármasa valóban élő egységként működik Válaszúton. Programjaink – népzene, néptánc, kézműves táborok, pedagógusképzések, kihelyezett bőröndmúzeum foglalkozások, táncházak… – minden korosztálynak megfelelő tartalmakat kínálnak.
- Utoljára három éve készítettünk interjút, mi változott azóta a válaszúti iskolában és környékén?
- Az egyik legfontosabb változás, hogy tovább erősödött a programjaink gyakorlati jellege. A mezőgazdasági szakképzésünk például egyre inkább a fenntartható, organikus gazdálkodás irányába fejlődik, és egyre több fiatal lát benne valós jövőképet. Emellett bővült a képzési kínálatunk, és megerősítettük a művészeti és múzeumpedagógiai programokat is. A célunk változatlan: olyan tudást adni, amely a szülőföldön való boldogulást segíti.
- A Kallós Zoltán Néprajzi Gyűjteményhez kapcsolódnak-e újabb kezdeményezések?
- Számunkra fontos, hogy a gyűjteményt ne „lezárt” anyagként kezeljük, hanem folyamatosan új összefüggésekben mutassuk meg. Az elmúlt időszakban nagy hangsúlyt fektettünk a múzeumpedagógiai programok fejlesztésére, valamint a gyűjtemény digitális hozzáférhetőségének bővítésére is. Emellett a mintakincs egyre inkább beépül a kézműves és oktatási programjainkba.
- Hogyan folytatódik a magyar iskolából kikerülő gyerekek élete?
- Nagyon különböző utakat járnak be. Sokan vannak, akik továbbtanulnak, és a különbözőbb területeken helyezkednek el. Akik szakiskolát végeznek, szintén megállják a helyüket: dolgoznak, többen saját gazdaságot működtetnek, folytatva a családi hagyományokat. Kevesen vannak, akik hosszabb-rövidebb időre külföldre mennek dolgozni – a többség Erdélyben marad, és itt építi a jövőjét. Ami számunkra igazán fontos, hogy sokan közülük megőrzik a kapcsolatot a kultúrával: énekelnek, táncolnak, közösséget szerveznek. És igen, egyre több olyan családot látunk, ahol a gyerekek már természetes módon viszik tovább ezt – ahol a népdal és a néptánc a mindennapok része.
- Indult egy olyan program, amelyben a kortárs művészek alkotásait vonják be az iskolai oktatásba. Hogyan zajlik mindez?
- Ez a program számunkra egy izgalmas találkozási pont a hagyomány és a kortárs művészet között.
A gyerekek nemcsak szemlélik ezeket az alkotásokat, hanem feldolgozzák, beszélgetnek róluk, és saját élményeiken keresztül kapcsolódnak hozzájuk. A cél nem az, hogy „megtanulják” a kortárs művészetet, hanem hogy nyitottá váljanak rá, és felismerjék benne a saját kérdéseiket is.
Nagyon fontos számunkra a személyes jelenlét: ahol lehetőség van rá, a művészek is bekapcsolódnak a folyamatba, találkoznak a gyerekekkel, ami különösen erős élményt jelent számukra. Olyan alkotókat keresünk, akiknek a munkái hidat képeznek a hagyomány és a jelen között, és akik vizuális nyelve a gyerekek számára is megszólító. A legfontosabb visszajelzés számunkra az, hogy a gyerekek nyitottak, kíváncsiak, és örömmel kapcsolódnak ezekhez az élményekhez.
- Mit fognak tanulni ezek a gyerekek a kortárs művészetről? Az is cél, hogy ők maguk is alkossanak?
- Igen, kifejezetten cél, hogy alkossanak. A művészet egyik legnagyobb ajándéka, hogy bátorságot ad az önkifejezéshez. A gyerekek megtanulják, hogy nincs egyetlen „jó válasz”, hanem a saját látásmódjuk is érték. Ez nagyon fontos készség – nemcsak a művészetben, hanem az élet más területein is
- Milyen további tervek vannak?
- A célunk továbbra is az, hogy élő közösségeket építsünk. Szeretnénk erősíteni az oktatási programjainkat, bővíteni a múzeumpedagógiai kínálatot, és még inkább bevonni a fiatalokat. Az MMA erdélyi tagozatával való együttműködésben pedig azt látjuk lehetőségnek, hogy a kortárs művészetet és a hagyományt még szorosabban kapcsoljuk össze.
Az interjú megjelenését a Magyar Művészeti Akadémia támogatta.
Varga Klára
