Itthon is nagy port vert fel tavaly augusztusban a bostoni Harvard Egyetem munkatársainak vezetésével végzett kutatásról szóló közlemény, amelynek már a címe is árulkodó: Ancient DNA reveals the prehistory of the Uralic and Yeniseian peoples (Az uráli és jenyiszeji népek őstörténete az ősi DNS fényében). A kutatásban nem vett részt magyar tudós, pedig közülük addigra már többen is foglalkoztak a kutatás témájával, sőt, Pamjav Horolma 2018-as akadémiai doktori disszertációjának egyik része egyebek közt éppen erről szólt. A disszertáció címe: Génekbe vésett vallomások: DNS-ujjlenyomat és őstörténet, az említett részé pedig, amely valószínűleg egy új tudományág, a zenegenetika megszületését segítette elő. Pamjav Horolma Magyarországon élő mongol igazságügyi genetikus, a Nemzeti Szakértői és Kutató Központ Genetikai Szakértői Intézet munkatársa. Hobbija az őstörténet, valamint a populációk és a népek közötti kapcsolatok feltérképezése.
Hogyan került Magyarországra?
Magyarországra jöttem tanulni, az ELTE-n biológusként végeztem még a múlt évezredben.
Mi volt az a felismerés, aminek alapján az ön kutatásaiban összekapcsolódott a zene és a genetika?
A genetikában vannak olyan módszerek, amelyekkel két populáció közti hasonlóságok vagy különbözőségek mérhetők. Ez egy matematikai módszer, genetikai távolságnak nevezzük és különböző tulajdonságok mérhetőek vele. Gondolom, azt mindenki tudja, hogy az emberek különböző vércsoportokba tartoznak: A, B, AB és 0 vércsoportba. Két populáció közti különbséget, vagy távolságot például a vércsoportok gyakorisága szerint tudunk mérni. Na most, genetikailag a DNS-ben tudunk ilyen különbségeket, távolságokat mérni, csak ez sokkal összetettebb és változatosabb. Szakszóval élve, ebből a szempontból például a férfiaknak Y-kromoszóma haplotípusai vannak, amelyek különböző haplocsoportokba tartoznak. (A haplotípus olyan allélok csoportja, amelyeket az adott szervezet egyetlen szülőtől örökölt. Az allélok egy gén különböző változatai, amelyek meghatározzák az egyedek közötti genetikai különbségeket, például a férfiak egyediségeit. – K. A.).
Ezt mind egyedül csinálta?
Nem, nem, többen. Juhász Zoltán, aki a Központi Fizikai Kutatóintézetben a mesterséges intelligencia (MI) kutatásával foglalkozik, és akinek a hobbija a népzene, nos, ő volt a segítségemre. Más ügyből kifolyólag találkoztunk először, így került szóba az, hogy neki mi a hobbija, s ekkor elárulta, hogy ő rendszeresen méri a népzenék közti kapcsolatot, mégpedig MI-módszerrel. Persze ilyenkor az ember kicsit szkeptikus, főként, hogy a zenében nem lehet adatot mérni, legalábbis az én tudományom felől közelítve a kérdést. Ezért adtam neki egy genetikai adatot (mert a genetikában vannak kezelhető adatok), hogy az MI segítségével a genetikai adatokat megpróbálja alkalmazni a genetikai távolságok mérésére. Kíváncsi voltam, hogy a módszere hogyan működik. Kiderült, hogy a népzenében ugyanúgy, vagy nagyon hasonlóan működik ez a módszer, mint a genetikában. Addig a pillanatig ugyanis nem dolgoztunk mesterséges intelligenciával. Ezek után megkezdtük a tudományos kooperációt és érdekes eredményekre jutottunk.
Mi számít ebben a kutatásban érdekes eredménynek?
Például az, hogy két olyan nép, amely zeneileg nagyon közel állt egymáshoz, genetikailag és földrajzilag ugyanakkor egyáltalán nem.
Igen, ezt már Bartók, Kodály és követőik is felismerték: ezért indultak Anatóliába a magyar népzene gyökereinek megtalálásáért, nem pedig nyelvrokonainkhoz az Urálon túli vidékeken élő obi-ugorokhoz.
Két módszerrel is vizsgálódtunk. Időben visszafelé, hosszú távra végeztünk összehasonlításokat. Külön-külön vizsgáltuk a férfiak öröklődési vonalát, az Y-kromoszóma ösvényét, és a női öröklés, a mitokondriális DNS öröklődési vonalát. Azt tapasztaltuk, hogy a zenei rokonság a női vonalon öröklődik. Egészen pontosan 82 százalékosan, ebből következően a zene férfiágon történt örökítése mindössze 18 százalékos.
Milyen következtetésre jutottak ezekből az adatokból?
Ezt (és csak ezt) illetően arra az életszerű tényre kellett gondolnunk, hogy a gyerekre születésétől kezdve az anya van jelentősebb hatással élete első éveiben. Ő beszél hozzá többet, ő énekel neki bölcsődalokat, ő foglalkozik vele szinte kizárólagosan.
Ha jól gondolom, az apának, mivel főként mással foglalkozik, csak akkor kezd erősebb lenni a hatása, és akkor is inkább a fiúkra, amikor azok felcseperednek és beletanulnak a férfiszerepbe. Volt-e valamilyen genetikai bizonyítékuk a zene anyai ágon történt öröklődésére?
Amikor elkezdtük ezt a munkát, akkor még nem voltak bizonyítékaink, ezért az volt a tervünk, hogy megnézzük e vizsgálatban a választott népek zenéjét és genetikáját, mégpedig együtt, egyszerre. A kiválasztás aszerint történt, hogy lehetőleg legyen az adott népnek feldolgozott népzenei gyűjteménye és genetikai adatsora. Ez, hogy a földrajzi felfedezésekhez hasonlítsam, még ember-nem-járta terület volt. Lényegében adatokat kellett adatokkal összehasonlítani. A zenei adat azonban egészen más, mint a genetikai. Gyakorló zenész tudja, hogy hol vannak azok a közös dallamok, amelyek összekötik e dallamokat egymással. Mi, genetikusok pedig azt tudjuk, hogy melyek azok a genetikai markerek, a haplotípusok, amelyek összekötnek két népet. Akkoriban ez olyan felismerés volt, amely olyan kutatásra épült, amelyet előttünk még senki sem csinált: nem úton jártunk, hanem mi törtünk utat magunknak és a tudománynak, a követőinknek. Dicsekvés nélkül mondhatom: nulláról indultunk, a miénk volt ebben a témában az első, nemzetközileg (angolul) publikált kutatási eredmény.
És akkor publikálták ezt a 80-20 százalékos eredményt?
Pontosabban 82-18 százalékos a különbség. Az a törvényszerűség már jóval korábban közismert volt, hogy a mitokondrium anyai ágon öröklődik, az Y-kromoszóma pedig apai ágon és ebben nincs egymással való keveredés. Számszerű pontossággal azonban a mi kutatásunk mutatta ki a zenei öröklés valóságát, amely nagymértékben hasonlít a genetikai örökítés folyamatára.
A különbség legfeljebb annyi, hogy a genetikai öröklődés a természet rendje szerint zajlik az élet több milliárd éves megjelenése óta, a zenei öröklődés pedig tipikusan emberi jellegzetesség (noha az állatvilágban is láthatjuk a hasonló jellegű, tanult viselkedések átadását). Milyen korábbi kutatások eredményeire támaszkodhattak?
Mint említettem, járatlan úton voltunk, ismeretlen vidéken. Azt kell mondanom, hogy valójában a nulláról indultunk. Legfeljebb azokra az általános törvényszerűségekre alapozhattuk vizsgálatainkat, kutatásainkat és megállapításainkat, amelyek az emberi élet elmúlt sok tíz-, vagy százezer éves történetében nem nagyon változtak. Az anya szüli az utódokat, ő foglalkozik velük, tőle tanulják a szavakat és a dalokat, a tőle tanultak határozzák meg az utódok életének első szakaszát. Egy kanadai kutatócsoport tagjai, akik tajvani hegyi törzsek kóruséneklését vizsgálták, felvették a kapcsolatot velünk, de ők a genetikában rutinszerűen alkalmazott matematikai módszerekkel közelítették a kutatandó anyagot. Már 2015-től kezdődően egyre többen foglalkoztak ezzel a témával, ennélfogva nőtt a publikációk száma is.
A magyar nyelv és a magyar népzene más-más gyökereit már sokan kutatták, tanulmányozták, de az ön 2018-as akadémiai doktori disszertációjában egyértelműen leszögezi, hogy a szibériai, a mongol, a japán és koreai, valamint a török és az uráli (köztük a finnugor) népek őshazája valahol a mai Mandzsúria tájékán lehetett, onnan széledtek szét a szélrózsa minden irányába. Ez nem néhány száz év...
Nem bizony: több ezer évvel ezelőtt lehetett.
Az ön disszertációjának ez a megállapítása akár megkérdőjelezhető is lehetett volna, (sokan erősen vitatták is), de a bostoni Harvard Egyetem kutatóinak a Nature-ben tavaly augusztusban megjelent közleménye minden kétséget kizáróan igazolja és alátámasztja az ön megállapításait. Ehhez képest meglehetősen furcsa, hogy a harvardiak cikkében egyetlen magyar hivatkozás, egyetlen magyar kutató neve sem szerepel.
Volt abban a cikkben zenei kutatás?
Sok mindenre kiterjedt, de zenei kutatást nem tartalmazott. Talán ezért is érdemes lenne megismertetni velük az ön eredményeit.
A doktori disszertációmat magyarul írtam, sok más, korábbi, ezzel a témával foglalkozó cikkemet pedig angolul, a nemzetközi közölhetőség miatt. Viszont a Magyar Tudományos Akadémia doktori címének elnyerését célzó tanulmányomat angol nyelven beadni, nos, ez több mint nagyképűség lett volna. Arról nem beszélve, hogy mivel a téma szerintem széles körben keltett volna érdeklődést, a magyar olvasóközönség számára nem lett volna célszerű az angol nyelvű szöveg. Az illusztrációkat is ebből a célból tettem bele a szöveg kiegészítéséül. Elismerem, kicsit tankönyvi jellegűre sikeredett, de előre eldöntött szándékom volt, hogy ne csak a szűkebb szakmának szóljon.
Milyen volt az ön és az önnel együtt dolgozó tudósok kutatásainak, eredményeinek itthoni fogadtatása?
Mindazokkal a kutatókkal, akikkel együtt dolgozom, nagyon jól megértjük egymást. Például Szécsényi-Nagy Annával és a vezetése alatt működő Archeogenomikai Kutatóintézet fiatal tudósaival, vagy Török Tibor archeogenetikussal, a Szegedi Egyetem Genetikai Tanszékének docensével, valamint Németh Endrével és Fehér Tiborral. Ennek ellenére a magyar tudósvilágban megfigyelhető, hogy azok a kutatók, akik egy bizonyos témával foglalkoznak, nem szeretik, ha mások is kutatják ugyanazt a témát. Mintha azt ki lehetne sajátítani, vagy be lehetne jelenteni rá valamiféle birtokjogot. Nekem semmi kifogásom az ellen, hogy más is kutatja azt a területet, amellyel én is foglalkozom: ha mindenki hozzátesz egy kicsit a kutatott témához, akkor abból biztos, hogy jó adat lesz, nem?
Kenessei András
