Csaknem hatvan produkció, több mint száz gyerek és fiatal: így foglalható össze – legalábbis a számok szintjén – a Duna Művészeti Alapítvány és Duna Népzene-Néptánc Tanoda által szervezett „Tüzet viszek, lángot viszek” népdaléneklési verseny országos és Kárpát-medencei fordulója. Az eseményre május 8-án, pénteken várták az ifjú dalosokat és kísérőiket a Bácskai Kultúrpalotában.
Öt évvel ezelőtt álmodta meg Ölveczky Tamás, a Duna Népzene-Néptánc Tanoda vezetője, valamint Lex Orsolya, a művészeti intézmény népiének oktatója a gyermek és ifjúsági népdalversenyt, amelynek az idei országos forduló volt a tizedik rendezvénye. Ez idő alatt több száz gyerek, fiatal és pedagógus fordult meg a Bácskai Kultúrpalotában, vannak, akik minden évben visszajárnak – idézte fel köszöntőjében a kezdeteket Ölveczky Tamás. Hozzátette: a rendezvény évről évre fejlődött, minden alkalommal egyre színvonalasabb produkciókkal érkeznek a fiatalok. A jubileumra való tekintettel különleges műsorszámnak is tapsolhattak a jelenlévők: Bögi Emma, aki az eddigi összes népdalversenyen kiemelt arany minősítést érdemelt, és idéntől már a tanoda oktatói csapatát erősíti, kalotaszegi dalcsokrot adott elő.
A zsűriből most első ízben hiányzott Juhász Gábor, így Szabó Annamária, Tóth Lilla és Berki Lilla birkózott meg az értékelés és minősítés nem könnyű feladatával. Tóth Lilla népdalénekes, a Népművészet Ifjú Mestere, zsűritag pályája hasonló népdalversenyekről indult: általános iskola alsó tagozaton már részt vett ilyeneken, közben zeneiskolában tanult klasszikus hegedűt. – Az első versenyeimen még nem volt sikerélményem, a zeneiskola egyik tanári koncertjén azonban hallottam énekelni Bárdos Ildikót, és úgy éreztem: én is ilyen tudás birtokosa szeretnék lenni. Volt szerencsém az ő növendékeként kezdeni a népdaléneklést, aztán számos neves tanárnál tanulhattam még, így pecsételődött meg a sorsom. Sosem volt kérdés számomra, hogy zenével szeretnék foglalkozni, de az is hamar kirajzolódott, hogy a népdaléneklés lesz az utam. Én már azt a generációt képviselem, amelynek tagjai az iskolarendszeren belül szerezhették meg a tudást (a táncházmozgalom kezdeteinél ez még nem így volt) a népi éneklés és hangszeres játék területén és az ehhez kapcsolódó elméleti tárgyakban. A hajdúböszörményi zeneiskolában kezdtem a népzenei tanulmányaimat, utána nyíregyházán végeztem közép-, majd felsőfokon, majd a zeneakadémián szereztem népdalénekes mesterdiplomát, a debreceni egyetemen pedig doktori fokozatot hajdúsági népdalok kutatásából. Közben tanítok is népzenét és -éneklést, és a színpadon is jelen vagyok énekesként, hegedűsként – mondta a népdalénekes.
Hozzátette: öröm számára, hogy időnként zsűrizhet is versenyeken. – Nagyon fontos, hogy aki színpadra áll, meg tudja mutatni magát, a hangját, a dalválasztását: ez utóbbiban a felkészítő pedagógusnak is nagy felelőssége van. Nagyon gazdag anyagból lehet válogatni, szinte korlátlan a hozzáférés sok mindenhez, ehhez azonban megfelelő háttértudás is kell. Örülünk annak, ha a színpadi fellépés izgalmain túljutva felszabadult éneklést hallunk. A minősítő versenynek komoly előnye, hogy mindenki megkapja a saját szintjének megfelelő értékelést, és lehetőség van visszacsatolásra, beszélgetésre a zsűri tagjaival – részletezte a Népművészet Ifjú Mestere.
Berki Lilla népiének tanár és népdalénekes – aki ez alkalommal a közös beéneklést is vezette, egy zalai párosító tanításával – szintén a zenével való legkorábbi emlékeit idézte fel a sajtó kérdésére. – Az éneklés nagyon korán bekerült az életembe. Ének- és dalszerető családba születtem, ahol ugyan senkinek nem volt hivatása az éneklés, de a nagymamám hívő katolikusként minden vasárnap vitt minket misére, így az első zenei élmények a templomban értek. Édesapám hivatásos katonaként a katonadalokat hozta és adta át, nagyapámtól a bányászdalokat tanultam meg, édesanyámtól műdalokat és magyar nótákat, így egészen korán találkoztam mindenféle zenei stílussal. Az általános iskolában felfigyelt rám egy kedves énektanár, utána kerültem be a székesfehérvári zeneiskolába, népiének szakra. Majd a székesfehérvári Kodály Zoltán Gimnáziumba kerültem, ahol kórusban énekeltem, emellett a zeneiskolában tanultam népdal éneklést, valamint zongorázni, citerázni és nagybőgőzni. Szombathelyen ének-zene-kommunikáció szakon végeztem, majd párhuzamosan elkezdtem tanítani is. Az első induló évfolyamon végeztem a zeneakadémián népi énekművész-tanárként – idézte fel pályája eddigi állomásainak egy részét az énektanár.
Hozzátette: nagyon fontos a támogató családi közeg, ahol a gyerek hallathatja a hangját, eleinte szinte mindegy is, hogy milyen műfajban vagy stílusban. – Persze, nagyon jó lenne, ha mindenki a legveretesebb dalokat tanulná, de azt gondolom, önismereti munka is kell ahhoz, hogy az éneklés anyanyelvvé is tudjon válni. Fontos, hogy a gyerekek merjenek énekelni, legyen ehhez kapcsolódó közösségi élményük. Az énekesnek a teste a hangszere, amit sok minden tud befolyásolni, ezt is meg kell tanulni. Zsűrizés esetén fontos figyelni a tiszta intonációt, a dalösszeállítás hitelességét, a stílushűséget, színpadi megjelentést, de nekem a legfontosabb az önazonosság – mondta a zsűritag.
Csorba-Bagi Valentina népdalénekes, népiének oktató hosszú évekig tanított a Duna Népzene-Néptánc Tanodában, és bár nem az intézmény oktatója, néhány bajai, illetve vajdasági (Horgosról és Szabadkáról) növendékét elkísérte a versenyre. Mint mondta: ebben az ágazatban az a legnagyobb kihívás, hogy a gyerek akkor se hagyja abba a hagyományok éltetését, amikor eléri a serdülőkort, és kinyílik számára a világ. Van, aki ilyenkor felhagy az énekléssel, de gyakoribb az, hogy kis kitérő után folytatják.
Király Sándor néptánc oktató (Duna Népzene-Néptánc Tanoda) ehhez azt fűzte hozzá: már egészen kis kortól nagyon fontos a rendszeresség a próbák és a táncházi alkalmak terén is. – A népi ének és a néptánc szorosan összefügg, én nagyon fontosnak tartom, hogy ezek azonos szerepet foglaljanak el akár egy csoport, akár a szólisták életében. Gyerekeknek már óvodás kortól ajánlom, de még a kisebbeknek is a Ringató foglalkozásokon keresztül. Az óvodában játékosan tanítjuk a néptánc elemeket, ezáltal a gyerekek folyamatosan fejlődnek, kialakul bennük egy tartás, a néptánc szeretete. Én Gyuláról származom, a Dél-Alföld, a magyarországi románság, cigányság és Erdély (Elek, Méhkerék, Györgyfalva) táncai állnak legközelebb hozzám – ismertette az oktató, aki a versenyt követő táncházat is vezette, a Juhász Zenekar muzsikájára. A rendezvénysorozat másnap népiének mesterkurzussal folytatódott.
Sándor Boglárka
