A Kallós Zoltán-centenárium alkalmából kerítéskiállítás nyílt a Magyar Művészeti Akadémia Andrássy úti irodaháza előtt. Balázs-Bécsi Gyöngyivel, a Kallós Zoltán Alapítvány elnökével, az MMA Erdélyi Bizottságának társelnökével a száz éve született néprajzkutató határozott értékrendjéről, örökségének gondozásáról, továbbadásáról is beszélgettünk.
– Az MMA Andrássy úti irodaházánál elhelyezett kerítéskiállítás a száz éve született néprajzkutató életútja mellett betekintést enged a Válaszúton működő Kallós Zoltán Alapítvány működésébe is. Kallós 2007-ben nevezte ki Balázs-Bécsi Gyöngyit az alapítvány elnökének. Mit érzett az életre szóló feladat láttán?
– A meglepetés után a kétkedés kerített hatalmába: „Valóban én vagyok erre a megfelelő ember?" De Zoli bácsi megnyugtatott: ,,Én is tanító voltam, te is tanító vagy, az elég" – mondta, és máris éreztem, hogy a népi kultúra szeretetén túl van még egy kapcsolódási pontunk: a tanítóság, ami nem munkahelyet jelent, hanem hivatást. A Kallós Alapítvány tevékenységébe a rendszerváltást követően, 1994-től kapcsolódtam be, miután Zoli bácsi visszaszerezte az egykor elkobzott családi birtokot, a válaszúti kúriát, amely addigra súlyosan leromlott állapotba került. Fiatalokat gyűjtött maga köré, és fáradhatatlan munkával látott hozzá az épület helyreállításához, majd megszerveztük az első táborokat a birtokon. A szerény körülmények között, ám annál nagyobb lelkesedéssel és hittel életre hívott táborok hamar rámutattak arra, hogy lenne igény a magyar oktatásra a mezőségi szórványmagyarság körében. Ennek érdekében Zoli bácsi 1992-ben létrehozta az alapítványát, amely azóta is a mezőségi magyarság megmaradásáért munkálkodik, és végzi a néprajzkutató örökségének gondozását, továbbadását.
– Milyen volt az együttműködés Kallós Zoltánnal?
– A közös munka egyszerre volt következetes és inspiráló, sok kihívással. Zoli bácsi nagy szabadságot adott, elfogadta a javaslatainkat, ugyanakkor nagyon határozott értékrendje volt. Korán megfogalmazódott benne, hogy néprajzi gyűjteményt szeretne létrehozni, mert fontosnak tartotta, hogy mindaz, amit gyűjtött, ne szétszóródjon, hanem közösségben maradjon. Olyan intézményben és programban gondolkodott, amelynek keretében tovább él a hagyomány. Nem véletlen, hogy intézményünk első programja, a mezőségi népzene- és néptánctábor töretlen sikernek örvend, nyaranta a világ több kontinenséről érkeznek hozzánk. A tábor kínálata is fejlődött: minden korosztály számára gazdag programot nyújt a népzene, népdal, néptánc, népi játék és kézművesség területén egyaránt.
– Hogyan alakult ki a mai struktúra?
– Először a diákjaimat hoztam a táborokba, később a szervezésbe is bekapcsolódtam. Amikor 1999-ben – 25 év szünet után – újraindítottuk a magyar tagozatot Válaszúton, Zoli bácsi teljes mértékben támogatta a kezdeményezést. Ekkorra már – 1998-ban – megnyílt az első népművészeti kiállítás, amely három szobát foglalt el a Kallós-kúriában. A bentlakás 2000-ben ugyanitt kapott helyet, a gyerekek tehát olyan térben éltek, ahol nap mint nap találkoztak a kiállított tárgyakkal. Ma az intézmény sokrétű tevékenységéhez tartozik a Kallós Zoltán Néprajzi Gyűjtemény és a hozzá kapcsolódó foglalkozások, a két szórványkollégium Válaszúton és Nagysármáson, ahol 4–18 éves gyerekekkel foglalkozunk, a két tangazdaság Felsőtőkön és Válaszúton, a Kallós Zoltán Alapítvány népzeneiskolája Kolozsváron, valamint felnőttképzések és számos egyéb program.
– Kallós100 – 52 hét. 52 emlék címmel személyes történeteket mesélnek Zoli bácsiról hétről hétre egy éven át az alapítvány honlapján. Közösségi oldalukon a hét tárgyaként nemrégiben olyan szőttest választottak a Kallós-gyűjteményből, amely szimbolikusan is megjeleníti a mára felépített struktúrát, egyben jelzi: a részek összefüggenek, egységet alkotnak.
– Az említett párnahuzatot Kallós Zoltán kedves, mezőségi varrottas „póklábas" mintája díszíti. A motívum, amelyet „Kallós-póknak" is nevezünk, rendkívül jól illusztrálja a Kallós Alapítvány szerteágazó tevékenységét. A minta egyik oldalán kibontakozó négy láb az oktatásé: idesorolható a válaszúti és a nagysármási szórványkollégium, a mezőgazdasági szakoktatás és a felsőtőki tangazdaság. A másik oldalon megjelenő négy láb pedig a közművelődésé a Kallós Zeneiskolával, a felnőttképzéssel, népzenei és néptánctáborainkkal, valamint a Néprajzi Gyűjteménnyel. Zoli bácsi élő kapcsolatok lenyomataként tekintett a gyűjteményére. A „Kallós-pók" mint motívum is jól mutatja ezt: nem pusztán díszítőelem, hanem egy olyan világ része, amely emberekhez, történetekhez, élethelyzetekhez kötődik. Zoli bácsi személyes viszonyban volt a tárgyaival, pontosan tudta, melyik kitől, hol, milyen körülmények között került hozzá. Amikor a ládákban lévő szőtteseket, varrottasokat, viseleteket forgatta, nézegette, mindig rácsodálkozott a míves munkákra. Gyakran mesélt is róluk, mert a történetüket legalább olyan fontosnak tartotta: ilyenkor rendre elmondta, hogy melyiket kitől vásárolta, kitől kapta ajándékba. A gyűjtemény számára egyfajta kapcsolati háló volt – emberek, falvak és sorsok lenyomata.
„Kallós-pók" - mezőségi varrottas „póklábas" motívum
– Az egyes emberre is így tekintett: a nagycsalád, a közösség tagjaként? Jól tudom, hogy rokoni kapcsolatban álltak?
– Igen, távoli rokoni szálak is fűznek hozzá, ami még személyesebbé tette a kapcsolatunkat. Zoli bácsi nagymamája testvére volt a nagymamám édesanyjának. Így tanultam meg én is emlékezetembe vésni a rokoni köteléket, és ő is nagy jelentőséget tulajdonított ezeknek a kapcsolatoknak: mindenkit számontartott, a leszármazottakat is. Sokszor mesélt róluk – ezt a szemléletet az édesanyjától hozta.
– Gyűjtőútjain is „mozgatta" ezeket a szálakat?
– Először a kiterjedt rokonsága körében kezdett gyűjteni. Nem „kutatóként" érkezett, hanem családtagként és olyan emberként, aki hosszú időt töltött közösségekben. Tanítóként a gyerekeken keresztül épített bizalmat, és fokozatosan vált a közösség részévé Vistán és Moldvában is. Beszélgetett, együtt élt velük, részt vett a családi eseményeken, és csak ezután kezdett gyűjteni. Nem sietett: kivárta, amíg az emberek megnyílnak. Tudta, hogy a hagyomány nem adat, hanem életforma. Zoli bácsi munkája azért maradt élő, mert nem múzeumi tárgyként kezelte a hagyományt, hanem az élet részeként. És talán ez az a szemlélet, amit nekünk is tovább kell vinnünk.
– A Müpában, a centenárium alkalmából rendezett Ritka magyar című ünnepi gálaesten Both Miklós, a Hagyományok Háza igazgatója felelevenítette: Kallós hivatalos csatornák helyett az emberi bizalomra támaszkodott. Falvakat, énekeseket, zenészeket, táncosokat, tanítókat kötött össze egymással…
– Ez nagyon fontos része volt a személyiségének. Szívesen segített másoknak, nem félt attól, hogy „elveszik" az anyagot. Pontosan tudta, hol és kit érdemes keresni, és az ajánlásai mögött mindig személyes bizalom állt. Nemcsak címeket adott, hanem szemléletet is arra, hogyan kell közelíteni az emberekhez. Amikor az ismerősei, adatközlői meghívták családi eseményekre, lakodalmakba, keresztelőkre, tudhatták, hogy Zoli bácsi nem egyedül érkezik: gyakran négy-öt fiatalt is magával vitt, zenészeket, táncosokat vagy a népi kultúra iránt érdeklődőket. Amikor fiatal gyűjtők kértek tőle tanácsot, megmondta, kihez és hová menjenek, azzal a „varázsszóval", hogy: „Kallós küldött." Ennek súlya volt – úgy fogadták őket, mintha Zoli bácsi is jelen lett volna. Otthonában kazetták tucatjai sorakoztak, és aki betért hozzá, az nemcsak vendéglátásban részesült, hanem ajándékot is kapott: CD-t, könyvet, tarisznyát vagy akár szőttest is – a gyűjtéseiből. Kallós Zoltán nemcsak gyűjtötte a hagyományt, hanem azonnal tovább is adta önzetlenül, természetesen, szinte észrevétlenül. Vissza-visszatérő mondása volt: „Nem a ládának gyűjtöttem. Használjátok!"
Tóth Ida
