Különleges koncerttel ünneplik idén Kapolcson a Hagyományok Háza 25. születésnapját. A házigazda zenekar vezetőjével és az egyik vendégénekessel beszélgettünk, akik idestova 32 éve barátok.
Az idei Művészetek Völgye hatodik napján, július 29-én rendezik meg a FolkKArcok fantázianevű koncertet, aminek apropóját egy dupla jubileum adja: a 35. alkalommal megrendezett fesztivál mellett a Hagyományok Háza alapításának 25. évfordulója.
Az esten olyan közreműködők lépnek színpadra, mint Szabó Balázs, Gryllus Dániel és Gryllus Vilmos, Kubinyi Julcsi, Agócs Márton és édesapja, Agócs Gergő, erdélyi zenész- és énekes mesterek, valamint a Magyar Állami Népi Együttes táncművészei.
Az előadók Szalonna és bandája vendégeiként érkeznek számos meglepetéssel, eddig még soha nem hallott hangszerelésekkel készülve, egy estére a színpadra varázsolva a Kárpát-medence népzenei örökségét, annak mai továbbélését és mindmáig érvényes erejét. A részletekről (és sok minden másról) Pál István Szalonna és Szabó Balázs mesélt.
Gimnazistaként, a Debreceni Református Kollégiumban ismerkedtetek meg. Már akkor eldőlt, hogy mindketten népzenével fogtok foglalkozni?
Szabó Balázs: Nekem a népzene inkább később jött, Szali viszont gyerekkora óta ebben él. Ő már elsős kis pelyhes ifjúként úgy érkezett meg, hogy koncertet adott a családdal, az egész gimnázium le volt nyűgözve. Emiatt még a szilenciumról is kiengedtek bennünket, sose felejtem el azt a pillanatot. Én akkoriban kezdtem el felfigyelni a muzsikára, de akkor főleg gitároztam, illetve dalszerzőként bontogattam a szárnyaimat.
Pál István Szalonna: Mikor én a gimibe kerültem, Balázsnál – aki kettővel felettem járt – szinte mindig volt egy gitár. Fociztunk, kosárlabdáztunk együtt, a sportot nagyon műveltük. Kezdettől próbáltam rávenni, hogy hegedüljön ő is, de akkor még nem mert belefogni. Később csináltunk egy néptáncegyüttest, illetve népzenei önképzőköröket a Refiben.
Csodabogarak voltunk ott, hogy így zenélgettünk, Balázsnál az énekelt versek már akkor is jelen voltak. Ebben az időszakban Debrecenben a bábszínházas és a néptáncos világ is nagyon jó volt. Egy színjátszókból, bábosokból, kézművesekből, grafikusokból álló társaság rendszeresen összejárt a táncházakban, és amikor minket kiengedtek a kollégiumból, ebben a közegben szerettünk lenni.
Később hogyan fonódott össze a pályátok?
Balázs: Utána volt egy kis szakadék, szanaszét szaladtunk a világba. Én egy darabig még maradtam ebben a szcénában, csináltunk moldvai táncházat a Sugalló zenekarral, akik azóta is viszik a lángot. Aztán a bábszínház révén elkerültem Kecskemétre, így egy jó pár évig csak nagyon ritkán futottunk össze. Később azonban a Hagyományok Háza révén és a táncházak miatt sűrűbben kezdtünk újra találkozni. Volt egy előadásom a Magyar Állami Népi Együttessel közösen, az Apám ablakából az ég című, és akkor Szalival a sok egyeztetésen végre megint egy asztalnál ültünk, lehetett közös alkotásról gondolkodni. Fesztiválokon, rendezvényeken valahogy mindig szerencsésen összefutottunk.
Szalonna: A kollégista lét ad egy összekötöttséget: tényleg volt, hogy évekig nem találkoztunk, de amikor újra találkoztunk, ugyanúgy tudtunk egymásnak örülni. Aztán az államis projekt hozott gyakoriságot, de játszottunk együtt a Művészetek Palotájában is egy újév-köszöntő gálán Balázs akkori zenekarával. Mivel a kötőszövet valóban a népzene és a kollégium, valahol a lelkivilágában, a muzsikájában Balázsnak is mindig ott volt a népzene.
Én feldolgozásokat nem nagyon játszom a Szalonna Bandával, mi inkább az autentikus irány mellett maradtunk, de vendégként nagyon sok olyan formációban megfordultam, ahol feldolgozásokat zenéltünk. Ez a debreceni lét adott egy nyitottságot: az, hogy hozott egy nyitott szellemű, népzene-alapú muzsikát Debrecen városa már előttünk 30–40 évvel is, ebbe mi belecsöppentünk, és nagyon szerettünk ebben a közegben lenni.
A Hagyományok Házával mikor találkoztatok először?
Balázs: Táncházakban vendégként korábban is jártam ott néhányszor, de sűrűbben 2016-tól kezdtem járni, az említett előadás kapcsán. A debreceni közös múlt olyan közös nyelvet és humort ad, amilyet a népzene is tud: aki muzsikál, az jobban megtalálja a hangot a másikkal, próba nélkül is össze tudnak játszani, mert ez egy másik síkon létező anyanyelv. Sok év után is tűzbe megy az ember a másikért.
Szalonna: Én a megalakulás óta ott vagyok, 26 éve dolgozom a Magyar Állami Népi Együttesben. Azóta már minden voltam: zenekarvezető, zenei vezető és most művészeti vezető, szóval tényleg a kezdetektől ott tevékenykedem a Corvin téren.
Mit adott ez az intézmény az elmúlt 25 évben a magyar kultúrának?
Szalonna: Úgy gondolom, hogy egy nagyon erős kapocs. Egy ilyen nagy intézménynek pont az a lényege, hogy tartsa a civil világgal a kapcsolatot. Az egész táncházvilág, a néphagyomány ereje a civilségében van. Az, hogy ezt a legkisebb településeken is művelik, anyanyelvként vigyáznak rá, és egy ilyen intézménynek az is feladata, hogy segítsen a lokális problémákban. A Hagyományok Háza nagyon sok lábon áll az előadóművészettől a folklóradatbázison át a tanfolyamokig.
A legfontosabb célkitűzésünk megmutatni, hogy a mi népművészetünk a Kárpát-medencében egy élő dolog, nem múzeumi érték. Mai fiatalok Budapest belvárosától Gyimesbükkön át egészen Los Angelesig művelik, mert szeretik.
Kell, hogy legyen a házban táncház, kézműves tanfolyam, gyerekelőadások, megmutatva a folytonosságot. Bárki bejöhet: Balázs is, aki professzionális muzsikusként beül a könyvtárba, megkeres egy népdalt az online felületen, de azt is bárki megteheti, hogy behozza a gyerekét táncházba.
Az utánpótlás helyzetét milyennek látjátok? Miben tér el a fiatalok szemléletmódja a tiétekhez képest?
Balázs: Ők már az a korosztály, akik vagy csak nagyon kevésszer, vagy egyáltalán nem tudtak az adatközlőkkel muzsikálni, nem tudtak a híres falusi muzsikusok tüze mellé leülni. Megvannak a maguk tanárai, de a világ iszonyú gyorsan változik, és nekik ebben talán még nehezebb, mint a táncházmozgalomnak a ’90-es, kétezres évek elején volt. Nehezebb olyan még élő, aktív muzsikusokkal leülni, és azt a fajta falusi létet tűzközelből látni: mit jelent a prímásság, mit jelent elhivatottan muzsikálni.
Szalonna: Ez teljes mértékben így van. A legfontosabb azt megmutatni, hogy bármennyire is fejlődik a technika, bejön az AI vagy a telefonok világa, a közösség ereje nem szabad, hogy elvesszen. Az embert kell visszahelyezni, és a technika segítségével is megtalálni az értéket. Mi azt próbáljuk megmutatni, hogy milyen fontos közösségeket alkotni mindenféle technika nélkül: oda kell menni, fel kell kérni a párodat, táncolni kell, együtt énekelni, összekapaszkodni. Nem az a célunk, hogy mindenki néptáncos vagy népzenész legyen, hanem hogy ez egy kapaszkodó legyen. Ha érzi a közösség erejét, van értelme annak, amivel foglalkozunk – kapjon valami igazit, egy kis talentumot, amivel átvergődhet a világ dolgain.
Szalonna, te a hagyományos, Balázs, te pedig a fúziós irányvonalat képviseled. Van különbség a közönség befogadókészségében?
Szalonna: Nem pontosan ugyanazok az emberek hallgatják, de a célunk az, hogy mindenki válassza ki, melyik a neki tetszőbb. Korszak, lelkiállapot kérdése, na és persze jó minőségű, értékes zenét kell csinálni. Én azt látom, hogy a könnyűzene felől mindig egy kicsit könnyebben találnak az emberek a népzenéhez, mint fordítva. Azok a zenekarok – mint a Magyar Banda, a Csík zenekar, a Ghymes –, akik a népzenébe kapaszkodva alakították ki saját műfajukat, nagyon sok olyan hallgatót hoztak, akik egyébként nem találkoztak volna a népzenével.
Balázs: Van is átjárás, meg nincs is. Vannak hithű táncházasok, akiknek az nem érdekes, ha hozzányúlnak a népzenéhez, mert ők a „tiszta forrást” szeretik – és van, akinek a népzene csak egy szín a könnyűzenében. De eközött van egy hatalmas réteg, amelyik szabadon mozog ide-oda.
Amikor a zenekarommal a 10 éves jubileumunkat ünnepeltük a Budapest Parkban, a koncert utánra táncházat szerveztünk – mi voltunk a Parkban az elsők, akik táncházat csináltak, hatalmas élmény volt muzsikálni és látni a sok száz embert táncolni. Rengetegen írták utána, hogy nem is gondolták volna, milyen jó egy táncház, és azóta el-eljárnak máshova is.
És a Parkban nagy népszerűséggel fut azóta is a táncház. Én azt vallom, minél színesebb az élet, annál izgalmasabb. Szép küldetésnek tartom, hogy nem hagyjuk kiveszni a népi hangszereket a mai élő zenéből. Így nem csak úgy nézik az emberek, mint egy akváriumot, hanem valóban élővé válik. Meg lehet mutatni a fiataloknak, hogy a régi dolgokból is lehet új hangzást, új ötletet meríteni.
A Művészetek Völgyéhez milyen a viszonyotok?
Balázs: Nagyon-nagyon szeretem. Sok évig gólyalábaztam ott, rengeteget muzsikáltam, és amikor már nem a színpadon zenéltünk, azok voltak a legszebb pillanatok. Sok utcaszínházas, népzenész barátom van onnan a régi időkből. Ez egy olyan találkozási gyűjtőpont, ahol nagyon jó lenni. Mindig nagy tisztesség olyan közönség előtt játszani, akik pontosan ezt a részét keresik és értik a világnak. Ott mindig összeadódnak az örömenergiák.
Szalonna: Ugyanezeket tudom mondani. A színpadi produkció után az ember mindig keresi azt a helyet, ahol ki tud kapcsolódni, és a Művészetek Völgyében mindig találsz olyan udvarokat, ahol jól érzed magad. Ez az a hely, ahol lemész, muzsikálsz egyet, és előfordulhat, hogy két nap múlva mész haza, mert ott maradsz, udvarról udvarra leülsz, és elrepül az idő a gyönyörű környezetben. Tényleg vagy húsz éve játszom itt valamilyen formában. A Hagyományok Házának ott van a Folkudvara, oda is mindig bekandikál az ember.
Mit gondoltok arról, hogy a Völgy igazi olvasztótégely lett, ahol a mai tizen-huszonévesek sztárjai ugyanúgy jelen vannak, mint a népzene, a komolyzene, vagy mondjuk Hobo?
Szalonna: Ez így természetes. A szervezők odafigyelnek, hogy az érték mentén haladjon a program, ez pedig széles közeget vonz oda, és kinyitja az embereket más irányokba is. A lényeg, hogy minél szélesebb palettát kapjon, aki odamegy.
Balázs: Minden fesztivállal kapcsolatban elhangzik, hogy „bezzeg ilyen volt az elején, vagy olyan volt az elején”, és „még ezek a zenekarok voltak, meg azok a zenekarok voltak”, de ezt konzerválva a saját múzeumunkat csinálnánk meg, nem haladnánk az élet természetes sodrásával.
Úgy kell továbbvinni a lángot, hogy tartjuk a minőséget és a színvonalat, még akkor is, ha teljesen új műfajról van szó. Így ez nem egy elöregedő fesztivál lesz, hanem mindenkinek jut valami a tányérra, és mindenki boldogan leül falatozni. Ez egy egészséges irány.
Idén FolkKArcok néven különleges, közös koncerttel készültök a Völgyben. Mit kell tudni róla?
Szalonna: A Szalonna Bandával mi vagyunk a házigazdák, mint a Magyar Állami Népi Együttes zenekara. Olyan vendégeket igyekeztünk meghívni, akik emblematikus szereplői a Művészetek Völgyének: Balázsék, a Gryllus testvérek a Kaláka-udvar képviseletében, a fiatalabb generációból Agócs Marci az édesapjával, Agócs Gergellyel, és a hagyományt képviselve a magyarszováti Kádár Erzsi néni a Magyarpalatkai Bandával. Nem a teljes zenekaraik lesznek jelen, csak a szólisták. Mi megpróbáljuk a mi tudásunkhoz képest ezeknek a művészeknek, barátainknak a zenéjét eljátszani a Szalonna Bandával, ők pedig velünk énekelnek.
Mindenkitől azt kértem, hogy válasszon egy olyan saját szerzeményt, amit mi feldolgozunk, és velünk együtt adja elő. Mi leszünk a kötőszövet. Tudtam, hogy Balázsnál népzenés alapú a dolog, de ezek a muzsikák egy más lüktetéssel fognak megszólalni. Gryllus Vilitől például kifejezetten kértem, hogy hadd játsszuk el a Tigrist, amit én napi negyvenszer hallgatok óvodába menet a gyerekkel, mert az egy ördöngösfüzesi ritka fogásolás, és a Magyar Állami Népi Együttes táncosaival gyönyörűen össze tudjuk hozni. Kicsit furcsa lesz a szövegre füzesi ritkát táncolni, de ők erre a ritmusra dolgozták fel. Igyekszünk megmutatni a természetes kapcsolódásokat a különböző zenei világok között, és így fog összeállni egy homogén koncert.
Milyen fellépéseitek lesznek még ezen kívül az idei fesztiválon, és terveztek-e megnézni valamit?
Szalonna: Mi játszani fogunk másnap a Talentum Hungaricum udvarban, ahol főként tehetséges ifjak lépnek fel, és lesz egy koncertünk 31-én is egy másik felállással. Ha van időm, veszem a sátortáskámat, elindulok, és ahol valami megfog, ott letapadok. Legutóbb Harcsa Veronika udvarába ültem be, nem is tudtam, kivel játszik, de ott maradtam két és fél órát. Ezt szeretem: csak úgy részese lenni az ottani dolgoknak.
Balázs: Nekünk július 24-én lesz a Kaláka udvarban a saját bandámmal koncertünk. Én is nagyon szeretnék körülnézni, csak hát ilyenkor minket összehajt a közös szekér. Ott találod magad másnap reggel, ahogy Szalonna is mesélte, egy fogkefével a zsebedben vándorolsz udvarról udvarra.
Néha nem érdemes tervezni: elindulsz egy udvar felé a műsorfüzettel, de útközben meghallasz valami jót, és ott ragadsz. Vagy összefutsz két udvar között egy nagyon régi ismerőssel, onnantól kezdve pedig már nagyon nehéz továbbközlekedni. Ez adja a Völgy különös hangulatát.
Láng Dávid
