Ha valaki beleszületik a néptánc világába, akkor egy életre elköteleződik valamilyen formában a folklór iránt. Ha pedig olyan műhelyből indul, mint a nagyidai Ilosvai Selymes Péter Néptánccsoport, akkor a közösség is vissza-visszavárja. Kupec Zsolt egy személyben néptáncos, táncpedagógus és médiaszereplő – egyik lábával a néptánc világában, másikkal a forgatásban, miközben Nagyidától Budapestig és azon túl keresi azt a szabadságot, amelyben igazán önmaga lehet.
Kezdhetünk néhány gyors kérdéssel bemelegítésképpen? Gyors kérdésre gyors választ várok.
Rendben.
Zsolt vagy Zsolti?
Zsolti.
Húsos vagy vega?
Mikor hogy, de alapvetően húsos.
Sör vagy fröccs?
Az utóbbi időben fröccs, de egyébként sör.
Hideg vagy forró zuhany?
Egyértelműen hideg!
Néptánc vagy forgatás?
Néptánc.
Legényes vagy páros tánc?
Húha…
Hosszan gondolkozol…
Legényes.
Táncház vagy mozi?
Jujj! Durva kérdés. Nem is tudom igazándiból. Ez annyira összetett… Mozi után táncház. (Nevet.)
Miért gondolkoztál annyit a legényes vagy páros kérdésen?
Amikor legényest táncolsz, felemelkedik a dopaminszinted, azt érzed, te vagy a világ ura. Katartikus állapotba lehet kerülni közben – viszont nagyon kell koncentrálni. És kifáraszt, de mégis, jó ez a fáradtság. Ha ott, akkor kapok egy tapsot vagy ölelést, vagy csak odajön hozzám valaki, és szól két jó szót, vagy megveregeti a vállam, azt magammal viszem az életembe.
És a páros tánccal mi a helyzet?
Amikor lánnyal táncolok – legyen az a barátom, a nővérem vagy a szerelmem –, olyan érzéseket élek meg, amit nem lehet megtapasztalni sehol máshol. A párom egy-két mozdulatából tudom, hogyan szeret táncolni. Olyankor nagyon figyelek a partnerre, élményt akarok adni a közös tánccal, a fő motivációm, hogy ő érezze jól magát. Itt nem az a lényeg, hogy én megmutassam magam – ellentétben a legényessel.
De azért a páros tánc esetében is a férfi irányít…
Valóban, és amikor tanítok, mindig hangsúlyozom, hogy ésszel kell táncolni. A táncosnak tudnia kell, mit miért csinál, miért fogja meg a lány kezét, miért úgy fogja meg, ahogy – ezzel jelzi, mi fog következni. Pici érintések, apró kis dolgok, de nagyon fontosak a páros táncban.
A táncművészetin végeztél Budapesten, és egy ideig hivatásos táncosként élted a mindennapjaid a Fitos Dezső Társulattal. Ma mégsem ezzel foglalkozol. Miért?
Több oka is van ennek, de talán a legfőbb, hogy hivatásos táncosként – akár balettről, kortárs, modern vagy néptáncról beszélünk –, az ember nem rendelkezik a saját idejével. Ráadásul nagyon kevés a szabadidőd. És annak ellenére, hogy rettentően jó előadásokban szerepeltem, nagyon sokat tanultam, nagyon jó volt a csapat, a legjobb barátaimmal tudtam együtt dolgozni, ami maga egy álom volt, mégis úgy éreztem, hogy meg van kötve a kezem, és nem lehetek elég szabad. Én pedig szabadabban szerettem volna élni az életemet.
Ehhez képest heti szinten ingázol Budapest és Nagyida között. Minden héten hazajársz tanítani. Több csoportot is vezetsz Buzitán és a szülőfaludban, Nagyidán. Ezt nem érzed tehernek?
Amikor felülök a vonatra, még szenvedek, meg persze a 3 órás vonatút is kemény. Amikor bemegyek a terembe, még akkor is tart a kínlódás. De amikor jönnek a gyerekek, és látom, hogy felcsillan a szemük, odajönnek, megölelnek, vagy épp nem ölelnek, de látom rajtuk, hogy örülnek, hogy ott vagyok – ez a legnagyobb motivációm. És amikor elkezdünk táncolni, automatikusan bekerülök a flow-ba.
Ugyanezt nem tudnád megtenni Budapesten, egy hozzád kilométerekben közelebbi csoporttal?
Nem.
Ezt elég gyorsan és határozottan rávágtad.
Mert ezen én is sokat gondolkodtam, de nem tudom elképzelni, hogy máshol vezessek csoportot. Jó, persze, el tudom képzelni, de teljesen más, mint otthon. Ott nem csak arról szól a dolog, hogy meglegyenek az óraszámok, elkészüljön az előadás, a koreográfia… Otthon hasznosabbnak érzem a munkám. Vannak fiatalok, akik gyerekként kezdtek táncolni, most pedig a felnőtt csoportba járnak. A többség számára ez nem csak alkalmi dolog, hanem bekerülnek egy közösségbe, ami nagyon sokat tud adni.
Öt együttest vezetsz, ezek közül néhányat a nővéreddel, Zsófival közösen. Gyakran látni benneteket együtt színpadon vagy táncházban – oktatókként is. Milyen az, amikor az ember a testvérével táncol?
Tény, hogy azok, akiknek a táncait tanuljuk a felvételekről, a páros táncokat általában a szerelmükkel, a párjukkal táncolták, és volt egyfajta intimitás köztük. De azt gondolom, azért tudok jól táncolni a nővéremmel, mert az életben is nagyon elfogadóak vagyunk egymással, és mindig nagyon jó kapcsolatban voltunk, pici korunktól fogva. Szerintem ez a táncunkon is érződik. Tánctanításnál egy hullámhosszon vagyunk, hasonlóan gondolkodunk. Ugyanazoktól a mesterektől tanultunk – elsősorban a szüleinktől –, és mindkettőnk számára fontos, hogy élményalapúan oktassunk.
Egymástól is tanultatok?
Zsófival tapasztaltam meg azt, hogyan kell úgy táncolni, hogy élményt adj a párodnak. Megtanultam, ő hogyan szeret táncolni, és mással is kipróbáltam ezeket a „fogásokat”.
Lehet rangsorolni azt, hogy az eddigi táncpartnereid közül kivel a legjobb táncolni?
Egyértelműen a nővéremmel. Amikor Zsófival táncolok, sokkal hangsúlyosabb a tánc „lelki” oldala.
Sok szó esett már a táncról, miközben van egy másik oldalad, amelyet ugyanilyen intenzitással művelsz: forgatsz, a Petőfi TV-n láthatók a videóid.
Nagyjából nyolc éve dolgozom a Petőfi tévénél mint VJ (szerk. Megj.: video journalist), ami azt jelenti, hogy egyszemélyes stábként dolgozom, egyedül csinálom meg az anyagokat.
Tehát leginkább egyedül dolgozol.
Leszervezem az interjút, elmegyek a helyszínre, leforgatom a beszélgetéseket, vágóképeket készítek, utána pedig hazamegyek, megvágom az anyagot, és elküldöm a benti vágónak, aki berakja az adásba. Lényegében négy ember munkáját végzem, mert ha egy klasszikus riportot látsz a tévében, akkor ott van az operatőr, a technikus, a szerkesztő és a vágó. De az utóbbi években stábbal is járok forgatni.
Hogyan kerültél a média közelébe? És főként, miért?
A családban mindig is jelen volt az alkotás, láttam a szüleim koreográfiáit, ahogy műsorokat szerkesztettek, előadásokat állítottak össze. Én pedig gyerekkorom óta nagyon szeretem a filmes műfajt. A kassai gimnáziumban olyan közegbe kerültem, akik már korábban is forgattak kisvideókat. Én is vettem egy kamerát, és elkezdtem videókat készíteni.
Akkor már értem, miért volt nehéz a mozi és a táncház közül választanod a beszélgetésünk elején.
Hát igen. Volt, hogy gyerekkoromban azért betegítettem le magam, hogy otthon egy héten át kultikus filmeket nézhessek titokban.
Miért nem filmrendező szakra jelentkeztél?
Voltam felvételizni a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, Budapesten, de az utolsó rostán kiestem. A négyszázból tizenketten jutottunk be a harmadik fordulóba.
A táncművészetire pedig elsőre felvettek. A rendezői szakon nem próbálkoztál újra?
Nem, de azért indultam a tévézés és a forgatások felé, hogy minél többet tapasztaljak ebből a világból, mit jelent stábbal dolgozni, hogyan kell instruálni az embereket, színészeket… De az álmot, hogy filmrendező legyek, nem adtam fel.
Két világban vagy jelen egyszerre, és mindkettő sok időt, energiát, odafigyelést követel. Nem őröl fel ez a kettősség?
Azt gondolom, nekem ez a természetes. Ezt láttam a szüleimtől is. Mindkettőjüknek volt civil foglalkozása a tánccsoport vezetése mellett. A tánc nekem elsősorban az élményről szól: táncosként és oktatóként is. Élményt adni és kapni. A végkifejlet másodlagos. A forgatásnál viszont sokkal szigorúbbak az elvárások, feszesebb a tempó, miközben ott is el tud kapni a flow.
Jó hallgatni a nyelvjárásod. Fel szoktak rá figyelni Budapesten?
Persze, a forgatásnál általában megkérdezik, hova valósi vagyok.
Negatív élményed volt ezzel kapcsolatban?
Szerencsére nem, sőt, én azt tapasztalom, hogy beindítja a beszélgetést, mindenki tud kapcsolódni valahogy hozzá.
Soha nem próbáltad levetkőzni?
Nem. De sok barátom él itt Budapesten, akik teljesen máshogy beszélnek, mint fiatalkorukban. Van, aki cikinek érzi, de nálam a néptáncos közegnek köszönhetően ez fel sem merült. Manapság már inkább otthon, Nagyidán kapom meg, hogy budapestiesen beszélek, mert nyóc helyett a nyolc csúszik ki a számon. De alapvetően azt érzem, hogy előnyömre válik a tájszólás.
Szexinek tartják az emberek?
Kaptam már ilyen „dicséretet” is, de nem így értettem. A tájszólás eleve beindítja a beszélgetést, és mintha azt a képzetet generálná valahogy tudat alatt az emberekben, hogy az, aki megtartja a tájszólását, olyan ember, akinek fontos az otthona, a származása, olyan, mint a kőszikla, biztos pont.
Kősziklának érzed magad?
Á, nem! Én gurulok jobbra-balra, valahol megállok, ütközök… Voltunk több alkalommal Dél-Amerikában turnézni a tánccsoporttal, és engem nagyon megfogott az ottani emberek lazasága, az óceánparti életérzés, a mañana, vagyis a „majd holnap”. Azt hiszem, én inkább ilyen „laza pont” vagyok.
Ez jó vagy rossz?
Van, hogy hasznos: konfliktushelyzetben például nem húzom fel magam, átgondolom, nyugodt maradok. A barátaim szerint néha már kicsit zavaró, hogy ennyire nyugodt vagyok a feszült helyzetekben.
És mi az, ami Kupec Zsoltit kiakasztja?
Nem is tudom. Talán az igazságtalanság.
Most éppen miről forgatnál filmet?
Van egy konkrét tervem, a címe Delirium. Mozaikfilmben gondolkodom, és persze lesz benne tánc is.
Kuklis Katalin
