A „Táncosok, akik saját településüknek táncát vitték színpadra” című cikksorozatban olyan táncosokat mutatunk be, akik a békéscsabai Országos Szólótáncfesztiválon szabadon választott produkciójukban saját településük tánchagyományát jelenítették meg.
A negyedik részben Árgyelán Edina Kitti és Oláh Márkó produkciója kerül a középpontba.
Palenik Vendel: - Mikor találkoztál saját településed táncanyagával először? Milyenek voltak az első élmények?
Oláh Márkó: - Igazából magába a táncba valamilyen szinten belenőttem. Családi összejöveteleken, különböző alkalmakon mindig előkerült a tánc, úgyhogy gyerekként ez teljesen természetes része volt az életemnek. Persze akkor még nem úgy néztem rá, mint később, táncosként vagy pedagógusként.
Tizenéves lehettem, amikor először láttam a szarvasi cigány gyűjtést. Nagyon érdekelt maga a tánc, de talán még jobban az, hogy kik vannak a felvételen. Elkezdtem utánajárni, próbáltam beazonosítani az adatközlőket, és akikhez még el tudtam jutni, azokat felkerestem. Leültünk, együtt néztük a felvételt, én pedig kérdezgettem őket arról, hogy kik láthatók rajta, hogyan táncoltak, milyen alkalmakon került elő a tánc. Innen kezdtem el igazán mélyebben foglalkozni ezzel az anyaggal.
Később tanítottam roma gyerekeket is, és köztük voltak olyanok, akik a felvételen szereplő táncosok leszármazottai voltak. Nekem az volt ebben az egyik legérdekesebb élmény, hogy bizonyos figurák, mozdulatok náluk is megjelentek úgy, hogy magát a gyűjtést korábban nem is látták. Ilyenkor azért érzi az ember, hogy valami tényleg tovább tud élni egy családon vagy egy közösségen belül.
Később már versenyanyagként is előkerült a szarvasi cigánytánc. Volt olyan diákom, aki ezzel indult, és én magam is ezt az anyagot vittem a felnőtt szólótáncfesztiválra.
Kamara koreográfia is készült belőle, amellyel I. fokozatú koreográfiai díjat kaptunk a Zalai Kamaratánc Fesztiválon, a zenekar pedig zenei különdíjban részesült. Ennél a koreográfiánál az oláh cigány és a muzsikus cigány zenei világot próbáltuk egymással ötvözni.
P.V.: - Van saját táncod? Hogyan alakult ki?
O.M.: - Azt mondanám, hogy valamilyen szinten igen. Gyerekként ez még sokkal ösztönösebb volt, hiszen amit láttunk a családban vagy magunk körül, azt egyszerűen csináltuk. Nem gondolkodtunk azon, hogy ez most milyen figura vagy milyen stílus.
Viszont én gyerekkorom óta néptáncolok, később pedig már képzésben is részt vettem, úgyhogy nyilván az évek alatt rám rakódott egy más fajta technika és táncos gondolkodás. Emiatt az a teljesen ösztönös tánc valamennyire átalakul, vagy akár ki is kopik az emberből. Nem is állítanám, hogy ugyanúgy táncolok, mintha soha nem kerültem volna néptáncos közegbe.
Maga a tánc viszont valamilyen szinten még ma is él. Én pedig amit csak tudok, próbálok rögzíteni, felvenni, megkérdezni az idősebbektől, mert fontosnak tartom, hogy ami még megvan belőle, az ne vesszen el.
P.V.: - Hogyan zajlott a felkészülésed? Mi alapján szerkesztetted össze a táncot?
O.M.: - A felkészülésben a kollégám, Árgyelán Edina Kitti volt mellettem. Mindkettőnk számára ismert volt már a táncanyag, ezért nálunk nem igazán arról szólt a felkészülés, hogy új dolgokat kell megtanulnunk. Sokkal többet foglalkoztunk azzal, hogy milyen legyen a tánc stílusa, karaktere és előadásmódja.
Szerintem cigánytáncot egyébként nem egyszerű színpadra szerkeszteni. Könnyű abba belecsúszni, hogy az ember mindent pontosan meg akar határozni, és közben éppen az a szabadság vész el belőle, amitől az egész élővé válik. Mi próbáltunk abból kiindulni, amit a felvételeken láttunk, amit az adatközlőktől hallottam, és abból is, amit saját közegünkben tapasztaltunk.
Volt elképzelésünk arról, hogy honnan hová szeretnénk eljutni a táncban, de nem akartuk az egészet másodpercről másodpercre megkoreografálni.
P.V.: - Improvizáltál a színpadon?
O.M.: - Igen, valamilyen szinten mindenképpen. Nyilván nem úgy mentünk fel a színpadra, hogy egyáltalán nem tudtuk, mi fog történni. Tudtuk, mit szeretnénk megmutatni, volt egy elképzelésünk a tánc ívéről, és voltak olyan pontok is, amikhez tudtuk, hogy el szeretnénk jutni.
De azon belül hagytunk magunknak szabadságot. Figyeltünk egymásra, a zenére, és arra reagáltunk az adott pillanatban. Én azt gondolom, hogy ennél a táncnál ez nagyon fontos. Ha mindent előre pontosan lerögzítünk, könnyen elveszik belőle az, amitől igazán élő. A táncot legalábbis én így szeretem táncolni: legyen benne egy biztos tudás arról, hogy mit táncolok, de közben maradjon szabad.
Azt gondolom, ennél az anyagnál ez különösen fontos. Ez nem egy olyan tánc, amit szerintem érdemes tele pakolni figurákkal vagy mindenáron látványossá tenni. A cigánytáncnak megvan a maga “egyszerűsége”, karaktere és szabadsága, és mi ezt szerettük volna megmutatni.
El tudom képzelni, hogy mást vár valaki egy szólótáncfesztiválon, főleg, ha valaki a versenyanyagok megszokott felépítéséből indul ki. Inkább azt próbáltuk megmutatni, amit erről a táncról mi ismerünk, még akkor is, ha ez kevésbé látványos vagy kevésbé megszokott egy ilyen színpadon.
Palenik Vendel
