Úgy hozta a sors, hogy mostanában sokat jártuk a vidéket. Erdély után most a miénket, le délre, aztán észak felé mentünk. Szép az ősz, sokáig az idő is engedékeny volt, sütött a nap. A fák, a lombok a sárga és a zöld minden árnyalatát megmutatták. A fű most sem zöldült ki egészen sokfelé, igaz, így legalább nem lesz már dolga a tél előtt a visszasárgulással. Madarak gyűltek a villanypóznákon, mint sok éve mindig. Fecskék főleg, de mások is melléjük szegődtek.
Mégis volt valami hiányérzetünk a sok járkálás, autózás közben. Hol vannak az emberek? Nemcsak beszélgető csoportot nem látunk kilométereken át, de egyetlen embert sem az utcákon. Nagy ritkán egy-egy biciklis ember elsuhan, ügyét intézvén vagy valahova tartván. A legrémesebb az este. Ahogy lemegy a nap, tényleg sehol senki, a redőnyök rései között itt-ott kékes fényes fény bújik elő: nézik a tévét. Mások bizonyára a még kisebb világlátót, a telefont bújják, az egyszerűbb és fekve is megy. Az igaz, hogy így a világ tárul fel előttük, vagy ki tudja. Beszűkül a világunk, ha így teszünk. Alig vannak olyan társas kapcsolatok, amelyek nem valamiféle érdek mentén szövődnek. A közvetlen szomszédainkról is alig tudunk valamit, nemhogy az utca távolabbi lakóiról. Tisztelet a kivételnek, nyilván.
Ez ellen próbál tenni ismét a Hagyományok Háza, mert minden a hagyományokból indul ki. Ha javítani szeretnénk jelen helyzetünkön, nézzük meg, hogyan is volt régen! Szeptember nyolcadika Kisasszony nap, a katolikus egyház ilyenkor Szűz Mária születésnapját ünnepli. A néphagyományban ilyenkor élték át az ősz kezdetét búcsúztak a vándormadaraktól. Szülőfalumban ráadásul ez a templombúcsú ideje, gyermekkoromban ilyenkor leállt a munkás élet, nem mentek a földekre dolgozni, nagyot főztek, összejöttek az emberek. A templom körül pedig árusok nyitották meg sátraikat, rengeteg hasznos és haszontalan portékát kínálván. Nagyon szerettük ezt a napot. Emléke ma is él, de korántsem ekkora mértékben.
Azért búcsúzunk ma is a távolra készülő madaraktól, egyúttal ez idő tájt veszi kezdetét az őszi munkálatok sora vidéken, a betakarítás, a föld előkészítése a jövő évre. A megfigyelések szerint ezekben a napokban gyűlnek össze a fecskék és intenek búcsút nekünk, vagy ahogyan a magyar paraszt mondta: a Kisasszony hajtja el a fecskéket.
Erre a népi megfigyelésre alapozta tehát a Duna-parti palota tevékeny munkatársi köre ezt a fesztivált, amely két napon keresztül várta vendégeit, nemcsak a fecskékre emlékezni, hanem egymással kezet fogni, ismerkedni, vagy ismerősként találkozni. Mindehhez a hagyomány fontos része, a magyar népzene és tánc is társult. Rengeteg program várta a látogatókat a Corvin téren és közelében szeptember 25-26-án. Számos eseményen lehetett részt venni kor vagy érdeklődési kör alapján. Vagy csak úgy, mások közelsége miatt. Egész nap nyitva állt a mesesátor, a játszóház, árusok kínálták portékáikat. Három szám köré szerveződött a nagyszabású összművészeti fesztivál: 25 éves Hagyományok Háza, 75 éves Magyar Állami Népi Együttes és 125 éves a Budai Vigadó.
A nagy tömeget vonzó összművészeti fesztiválon koncertek, tánc, fényfestés, légszínház, kézműves programok, népi iparművészeti vásár és hajnalig tartó táncházak várták a közönséget a Fecskehajtó Fesztiválon. A rendezvény az Európai Folklór Napja és a Kutatók Éjszakája programjait is erősítették a Budai Vigadó tereiben valamint a Corvin téren, a Szilágyi Dezső téren és a Fő utcában. Megemlékeztek az Intézmény legendás hírű munkatársáról, Sebő Ferencről, koncertet adott több együttes, zenészek, táncosok egyaránt, természetesen a Magyar Állami Népi Együttes is színre lépett többször is remek produkcióival. Grandiózus szabadtéri táncukat fényfestés kísérte, és láttuk benne elrepülni a madarakat is.
A talán a legnagyobb tömeget megmozgató esemény a remek Magyar Banda koncert volt az épület előtti téren. Ki hitte volna, hogy a magyar népzenéből ennyi mindent ki lehet hozni? A Banda tagjai valamennyien gyermekkoruk óta népzenét tanultak, vagy vették ezt át szüleiktől. Kiváló zenészek ők, akik lehozták a népzenét a színpadról, és a közönség kezébe – szájába adták. Frontemberük ifj. Szerényi Béla még dalt is tanított, igazi sikerrel. Elérkeztünk végre oda, hogy a magyar népdalt a hat éve alakult Magyar Bandával együtt nemcsak a táncházak közönsége énekli, akik valahonnan máshonnan ismerik ezeket a dalokat, vagy eredetijüket. Innen, Bélától és a többi egészen kiváló zenésztől tanulták és vésték a szívükbe. Közben mozogtak, táncoltak, ki hogyan tudott, de nagyon. Itt láttam ismét bizonyítva, hogy a világzene – amelynek fontos képviselője ez a zenekar – a népzene öccse, húga, rokona. Sőt, ma már lehet, hogy ez maga a népzene. Változnak az idők. Külön élmény volt, amikor megjelent köztük az autentikus magyar népzene ikonikus alakja, a magyarpalatkai Kodoba Florin a zenekarával és úgy simult be közéjük, mintha mindig ott lett volna. Természetesen hajnalig tartó táncház zárta mindkét napot, különleges elemekkel tarkítva.
Jó úton jár a hagyományok Háza! Teszi a dolgát, azaz menti a hagyományt, de teremti is. Kilépett a kapun a múzeum – ahogyan írták magukról. Végre! Vége a hozzányúlni tilos, közelebb menni veszélyes időszaknak, most már meg kell fogni, nézni és meg kell élni azt, amit valakik a nehéz régi időkben ránk hagytak: csináljunk vele amit akarunk. Hát fogjuk meg a jobbik végét…
Fehér Anikó
