Százhuszonöt éves a Budai Vigadó épülete, de történetét nem csupán falai, termei és színpadai őrzik. Egy ház valódi történetét azok írják, akik belakják: akik gondolatot, tudást, zenét, mozdulatot és mindennapi munkát visznek bele, jelen esetben a Hagyományok Háza dolgozói. Az Örökség és jelenlét portrésorozata az alapítók örökségétől a jelen alkotóin, kutatóin és háttérben dolgozó szakemberein át a jövőig követi ezt a történetet. Személyes pályákon és emlékeken keresztül rajzolódik ki, hogyan lett a Budai Vigadó egyszerre az emlékezet, az élő hagyomány és a folytonos megújulás helye. Harmadik portrénkban Pávai István etnomuzikológust, a Hagyományok Háza címzetes igazgatóját, a Katalogizálási Osztály vezetőjét mutatjuk be.
A népzene egyszerre történeti és egyszerre kortárs zene.
Rockgitárosból lett a magyar népzenei örökség egyik legfontosabb őrzője és rendszerezője. Pávai István életútja a terepkutatásoktól a Hagyományok Háza intézményépítő munkájáig ível, és végig ugyanaz a hit vezérli: a népzene élő, újrateremthető tudás, amelynek múltja és jelene elválaszthatatlan egymástól.
Székelykeresztúri diákként még nem sejtette, hogy valaha hivatásszerűen foglalkozik majd népzenével: a beatkorszak ifjúságának tagjaként rockzenekarban gitározott. „Gyermekkoromban gyakran töltöttem a szünidőket anyai nagyszüleimnél Korondon, így volt némi rálátásom a hagyományos népéletre. Egy-egy mulatságon láthattam a virtuóz sóvidéki táncot, amelyet minden pár másként járt a hegedű, cimbalom, bőgő összetételű zenekar muzsikájára. Akkor úgy gondoltam: ez a korondiak világa, az enyém a városi fiatalságé.” A kolozsvári Zeneakadémián azután két tanára, Jagamas János és Szenik Ilona megismertette vele a népzene Bartók és Kodály által feltárt mélyrétegét — és ez magával ragadta. Mire kézhez vette muzikológusi diplomáját, már minden vágya az volt, hogy népzenekutató lehessen.
Akkoriban Romániában nem lehetett ilyen munkát intézményes keretek között végezni.
A csíkszeredai megyei Népi Alkotások Házához kerültem, amely nem kutató-, hanem közművelődési intézmény volt — részben olyan feladatkörrel, mint most a Hagyományok Házáé. Közben megalakítottuk a Barozda együttest, létrehoztuk az első székelyföldi városi táncházat, és hozzájárultunk a táncház széles körű erdélyi elterjesztéséhez.” Ezt tíz év követte művészeti titkárként a marosvásárhelyi Maros Művészegyüttesnél, és eközben mélyült el barátsága Martin Györggyel is. „Ő terelte a figyelmemet a népi tánczene kutatására, és ő ismertetett össze a magyarországi táncházmozgalom meghatározó személyiségeivel: Sebő Ferivel, Halmos Bélával és Timár Sándorral.” Két évtizeden át Szilágyságtól Moldváig saját költségén, szabadidejében végzett terepkutatásokat.
1994-ben a Néprajzi Múzeum meghívta a Népzenei Gyűjtemény vezetésére, és az MTA Zenetudományi Intézete is alkalmazta kutatóként — mindkét helyen a népzenei felvételek archiválásával, digitalizálásával, adatbázisokkal kezdett foglalkozni. A Zenetudományi Intézetben Sebő Ferenccel dolgozott együtt. „Szakmai témákban nagyon egy húron pendültünk.
Amikor Feri a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője lett, szorgalmazta egy archiváló-szolgáltató műhely létesítését
— ez Hagyományőrző Műhely néven 1998-ban meg is valósult, vezetésére engem kért fel. A következő évben hozzánk került Martin György hatezer kötetes szakkönyvtára, így közönségszolgálati felületünket Martin Médiatár néven működtettük. Sebő addig hangoztatta a Hagyományok Háza megalakításának szükségességét, míg 2001-re meghallgatásra talált.” Az intézmény koncepcióját Sebő Ferenc, Pávai István, Héra Éva és Kelemen László együtt dolgozta ki; a Hagyományőrző Műhelyből lett a Pávai vezette Folklórdokumentációs Központ. Ennek kiemelt feladata a folklórgyűjtések digitális archiválása, tartalmi feltárása és szolgáltatása lett — ezt szolgálja a 2010 óta online is elérhető, 2025-ben megújult Folklóradatbázis (folkloradatbazis.hu), valamint a Halmos Béla kezdeményezésére létrejött Táncházarchívum.
A Ház szoros kapcsolatot épített a Néprajzi Múzeummal és a Zenetudományi Intézettel, és különösen fontos volt az együttműködés a Román Akadémia kolozsvári Folklórarchívumával: onnan sikerült megszerezni Jagamas János és Szenik Ilona több ezer tételes népzenei gyűjteményét. Pávai István szerkesztésében jelent meg válogatás az Erdélyi Néprajzi Múzeum üveglemezes fotóanyagából is (Zene, tánc, hagyomány. Denis Galloway romániai fotói, 1926–1932); kiállításokat rendezett Vikár Béla, Bartók, Kodály, Lajtha László és Martin György kutatómunkájáról; előadás-sorozatokat szerkesztett Táncháztörténet, Folklórgyűjtők Fóruma és Népismei Tudománytár címmel. Könyvei a Ház kiadásában jelenhettek meg szülőföldje folklórjáról (A Sóvidék népzenéje), elsődleges kutatási témájáról (Az erdélyi magyar népi tánczene) és a moldvai magyarokról. Kelemen Lászlóval már a Ház létrejötte előtt együtt vitte végig a nagyszabású Utolsó óra gyűjtőprogram erdélyi részét; az anyag válogatott részeit 68 CD-n adták közre, 2024-ben pedig a teljes gyűjtemény internetes adatbázisként is elérhetővé vált (utolsoora.hu). A Zeneakadémia Népzene Tanszékének alapító tanáraként az újabb népzenekutató nemzedék kineveléséhez is hozzájárult.
A kutatott terep mindvégig Erdély maradt. „Erős kapocs abba az irányba az idén 50 éves Barozda együttes: tagjai több országba szóródtak szét, de évente összegyűlünk egy-egy koncertre, hogy Erdély több száz éves zenei ereklyéit élő népzenévé formálva mutassuk be. Magyarországi koncerthelyszínünk elsősorban a Budai Vigadó.” Az idén 75 éves Pávai István a Házban töltött negyedszázadot kutatói hitvallásával összegzi: „A népzene egyszerre történeti és egyszerre kortárs zene. Ebben van mindenkori túlélésének záloga.
Nemzedékek hosszú sora az elődöktől örökölte, s a maga számára mindig újrateremtette.
Hiszek abban, hogy rejtett titkainak feltárásával hozzájárulhatok ahhoz, hogy a kultúrák globális sodrásán keresztül is utat törjön magának az a zenei gondolkodásmód, amely eddig életben tartotta — hogy ezután is a lelki fájdalom oldója, a közösségi életérzés örömének forrása lehessen.”
