Százhuszonöt éves a Budai Vigadó épülete, de történetét nem csupán falai, termei és színpadai őrzik. Egy ház valódi történetét azok írják, akik belakják: akik gondolatot, tudást, zenét, mozdulatot és mindennapi munkát visznek bele, jelen esetben a Hagyományok Háza dolgozói.
Az Örökség és jelenlét portrésorozata az alapítók örökségétől a jelen alkotóin, kutatóin és háttérben dolgozó szakemberein át a jövőig követi ezt a történetet. Személyes pályákon és emlékeken keresztül rajzolódik ki, hogyan lett a Budai Vigadó egyszerre az emlékezet, az élő hagyomány és a folytonos megújulás helye. Negyedik portrénkban Agócs Gergely népzenekutatót, muzsikust, a Hagyományok Háza főigazgatói tanácsadóját mutatjuk be.
Agócs Gergely története egy holdfogyatkozás éjszakáján kezdődött. „A gyerekkorom szinte végig énekszóban telt – bármilyen alkalom volt, nálunk mindenki énekelt. Az a pillanat azonban, amikor először tudatosult bennem, hogy létezik hagyomány, és hogy az milyen gyönyörű, 1983-ban történt. Füleken, a házunk tornácáról néztük nagyapámmal a teliholdat, amikor gyönyörű muzsika szólalt meg a távolban. Rákérdeztem, mi szól, s a nagyapám azt mondta: »Fiam, tárogatóznak a várban!«” A tizennégy éves fiú akkor eldöntötte, hogy egyszer szerez magának egy tárogatót. „A nagyszüleim nevelése meghatározó volt: gyerekként azt láttam, mennyivel gazdagabb, összetettebb műveltséget hordoznak, mint akár a szüleim generációja. De volt egy másik fontos mozzanat is: hetedikes-nyolcadikos koromban csatlakoztam egy környezetvédő mozgalomhoz Pozsonyban. Patakokat tisztítottunk, de fél év múlva minden újra tele lett hulladékkal. Akkor kezdtem azon gondolkodni: nem az lenne-e a megoldás, hogy a szemét eleve ne kerüljön a természetbe?
Rájöttem, hogy a néprajz az egyetlen tudomány, amely az ember közösségi állapotával foglalkozik;
amelyben működnek a környezet pusztítását megakadályozó természetes fékek.”
Agócs Gergely (Fotó/Forrás: Hagyományok Háza)
Tizenhat évesen kezdett gyűjteni a Felvidéken: a leghitelesebb forrásból akart tanulni — a furulyázó, tárogatózó pásztoroktól, az éneklő falusiaktól, a hagyományőrző muzsikusoktól. „Nem egy-egy dallam érdekelt, hanem az egész rendszer, az összefüggések. Mielőtt tizenkilenc évesen elvittek katonának, már több mint húszórányi anyagot adtam át Halmos Bélának, aki akkoriban a Zenetudományi Intézet hangszeres gyűjteményéért felelt. Leszerelésem után magnetofont vettem: akkoriban egy jó minőségű kazetta ára a fizetésem tizedét vitte el — régen minden percnek súlya volt! 1992-ben hetven településen gyűjtöttem. Lajtha László írásaiból azt tanultam, hogy
a gyűjtés akkor kezdődik igazán, amikor a gyűjtő először visszatér.
Ezért jártam újra és újra ugyanazokhoz az adatközlőkhöz. Volt olyan zenekar, amelynél húsz alkalommal is gyűjtöttem, és még akkor sem értem a repertoárjuk végére.” A Hagyományok Háza honlapján ma több tízezer órányi felvétel hallgatható – ebből nagyjából ezer óra az ő gyűjtéseiből származik. Kutatásai a Kárpát-medencén túlra is elvezették: 2000 óta járja keleti rokonnépeink településterületeit, 2013 óta Somfai Kara Dáviddal kutatja a karacsájok, balkárok, nogajok, kumukok zenefolklórját, amelyben nagy arányban kerülnek elő a magyar népzene alaktani jegyeit hordozó dallamok. „Hogy mikor és hogyan lehetne ezt a munkát befejezni? Szerintem soha, sehogy. Egy ilyen tudományos vállalkozást csak abbahagyni lehet.”
Agócs Gergely (Fotó/Forrás: Hagyományok Háza)
2001-ben került a Hagyományok Házába, ahol szinte az összes szakmai lépcsőt végigjárta: előbb a közművelődési területen szervezett tanfolyamokat, táborokat, táncháztalálkozókat, majd – amikor a kutatás önálló intézményi feladatként bekerült az alapító okiratba – tudományos munkatárs lett. „A Hagyományok Házában való munka számomra felelősség: beleszólhatok abba, milyen irányba gondolkodunk a hagyományról, a közösségekről és az élő kultúráról. Mindeközben végig zenész maradtam, a Fonó zenekarnak ma is aktív tagja vagyok. A zenélés számomra nem előadás, hanem kommunikáció: kapcsolat az emberek, a múlt és a jelen között. A legnagyobb veszélyt ma abban látom, hogy a kultúrát fogyasztási cikké tesszük, és elfelejtjük, hogy a hagyomány alapja a részvétel. Ha nem éneklünk, táncolunk, muzsikálunk együtt, akkor hiába van archívum, színpad, intézmény, mert a hagyomány nem ezeken a helyeken, hanem az emberek között, az ő közös társadalmi tudatukban él. Optimista vagyok: amikor egy táncházban azt látom, hogy a fiatalok hajnalban együtt énekelnek, tudom, hogy mégsem veszett el a közös nótázás – csak más formában és más helyeken jelenik meg.”
A Budai Vigadó épülete (Fotó/Forrás: Réthey-Prikkel Tamás / Hagyományok Háza)
„A Hagyományok Házát azért hoztuk létre, hogy azt a modellt, amelyet fiatalok egy maroknyi csoportja alakított ki több mint ötven éve – a táncházmódszert –, állami támogatással továbbfejleszthessük. Ez nemcsak klub-, hanem falujáró mozgalom is volt: dokumentálás, gyűjtés, átadás. Aki anyanyelvi szinten ismeri a saját kulturális nyelvét, annak ott van a kezében az eszköztár az alkotáshoz.
A hagyomány nem attól él, hogy meg akarjuk változtatni, hanem hogy átengedjük magunkon.
Ennek megértéséhez, megéléséhez a Hagyományok Háza nyújtja a legjobb eszköztárat.”
