A szennai skanzen lelkét sírig elkíséri a harangszavú múlt…

Piliscsabán egy kis garzonban él Csepinszky Mária, a Szennai Szabadtéri Néprajzi Gyűjtemény egykori „lelke”, Szenna és Tab díszpolgára. Alakja összefonódott az Európa Nostra-díjas falumúzeummal; neki is jelentős szerepe van abban, hogy 1982-ben e díj Szennába került. Arra kértük, idézze fel 1978–87 közötti gondnoksága éveit.
 
– A szennai lipisen-laposon, leesett a szalagos kalapom… – amikor az 1940-es évek végén tabi polgári iskolásként énekeltem e dalt, nem gondoltam, hogy ez a kis község milyen nagy szerepet játszik majd az életemben – mesélte. – 1968-ban Kaposvárra kerültem és a Somogyterv könyvelője lettem. Ebben az időben határoztatott el, hogy Szennában építenek egy falumúzeumot. Érdekelt a néprajz, a szabadságom alatt sokat segédkeztem a népi műemlékek fölmérésénél. Ekkor jártam először Szennában, ahol akkortájt még sok füstös konyhás ház állt.

Hajnalban keltem, így láttam, ahogy Bogdán Sándor kihajtja a több mint 100 tehénből álló csordát a legelőre. A kolomp hangjára az árokszélén legelő libák szétrebbentek, nagy port verve föl az út szélén. Békességes falusi reggelek voltak ezek. A helyiek készülődtek a „högyre” dolgozni. Ekkortájt az 1975–76-ban idetelepített rinyakovácsi és a kisbajomi lakóház állt még csak; a következő 10 évben épült fel a csökölyi, a kiskorpádi majd a somogyszobi lakóház a melléképületekkel és a zselickisfaludi, a segesdi és a szalacskai présház. A feléjük vezető úton áll a kopárpusztai harangláb, kicsit feljebb az útszéli kereszt, melynek korpuszát L. Szabó Tünde, a falumúzeum építész tervezője kapta ajándékba a balatonkeresztúri plébánostól, ő meg továbbadta a falumúzeumnak. A keresztet egy nyáreste, zárás után, budapesti barátaim jelenlétében Török Marcell atya szentelte föl.

A folyamatos építkezés közben a látogatók nagy örömmel nézték, ahogy a Janika Szabó vezette ácsbrigád ősi módszer szerint, fejszével, baltával, toporral faragja a gerendákat, s illesztik össze az épületek favázszerkezetét. A sározó brigád a kaposszerdahelyi Horváth János vezetésével végezte a munkáját, ilyenkor nem egy vendég maga is beállt sárgombócot gyúrni. A magyarlukafai zsúpoló brigád is remekül összedolgozott; kora hajnaltól késő estig kettőzték a zsúpot, s kötötték föl a tetőre. Ez a németeknek is tetszett, jóllehet, olykor megjegyzéseket tettek a munkára, a dolgozók öltözetére, ám elcsodálkoztak, amikor Ádám bácsi vagy Tóni bácsi a tetőről jól megfeleltek nekik, mivel német anyanyelvűek voltak…

A vendégfogadásban a helybeli asszonyok segédkeztek. Ezek az asszonyok kedves színfoltjai lettek a múzeumnak; elfűtötték a kemencéket és rendszeresen sütöttek kenyeret, langallót vagy pogácsát. Amikor egy májusi hajnalon arra ébredtem, hogy senki nem állított nekünk a múzeumban májusfát, Miszlang Ilonka nénivel kimentünk Cseberkibe, kivágtunk egy megfelelő akácfát, vállon hazavittük és földíszítettük, így reggel hat órára már állt a múzeumban a májusfa.

Helyiektől, vidékiektől sok ajándék érkezett. Szabó László tervezős kollégám kiscicákat hozott, az ő leszármazottaik fogták meg az összes egeret. Ballay Attila egyetemi tanártól egy párnapos racka juhot kaptunk. Gusztit aztán három­óránként cucliztattunk, míg megerősödött. Ő volt a múzeum rackaállományának alapítója.

Szennában hagyományőrző-néptánccsoport működött Csíkvár József vezetésével. A televízió által 1979-ben meghirdetett „Repülj pává”-nak a helyszíni felvételét nálunk rögzítették, hiszen a somogyi műsornak a megálmodója, szerkesztője Csíkvár Jóska volt. Azt ajánlották, legyek szennai menyecske, aki szép, színes viseletet hord, és kontyot, én azonban öregasszony szerettem volna lenni. Inkább mondják, hogy milyen fiatal öregasszony, mint azt, hogy milyen öreg menyecske! Így kaptam meg Saluka Kati néni ruháját.

Már odakerülésem óta elkezdtem táncházat szervezni. Takács Laci ingyen jött feleségével Barcsról táncházat vezetni. Később Puskás Zoltán és népi zenekara járt ki hozzánk. Ha többen voltunk, a kultúrházban roptuk, ha pedig kevesen, akkor meg a pártszobában. Szívesen odaadták, de két feltételt szabtak: mindig ki legyen takarítva, a falakon függő Lenin-, Marx- és Engels-képeket pedig a táncház ideje alatt vegyük le. Mindegyiket teljesítettük.

Odaköltözésem után egyszer csak észrevettem, hogy elmaradt az esti harangszó. Az okáról csak annyit mondtak, nem érnek rá. Ekkor elvállaltam, hogy minden este harangozok imára. Ha látogatók sétáltak a múzeumban vagy a táborozók is itt voltak, mind odajöttek, s míg harangoztam, elmondtuk együtt az esti imát. Akadt olyan fiatal is, aki tőlem tanult meg harangozni. Akik ezeken a harangszavas, esti imákon akkoriban részt vettek, hiszem, hogy egy egész életre szóló élményt vittek magukkal.

Hiszi, Isten kötényében él

Csepinszky Mária Somogyország hagyományőrzésében játszott szerepéért, a kulturális és a népművészeti értékek feltárásáért, megismertetéséért, a fiatalokkal való foglalkozásért számos díjat kapott. Ifjúsági érdemérem, Közművelődési díj, Honismereti Mozgalomért emlékplakett, Kós Károly-díj, Széchenyi emlékérem, Somogy polgáraiért díj jelzi e gazdag életutat, hiszen a jelentős vonzerejű skanzen arculatának kialakításában, élővé tételében elévülhetetlenek az érdemei. Még ma is elérzékenyül, ha valahol lát néhány naposcsibét, egy-egy bárányt. Bámulatosan gazdag népművészeti gyűjteményét diákkora kedves falujának, a várossá lett Tabnak ajándékozta. A Koppány-völgyi településen állandó kiállításon tekinthető meg az azóta már mások ajándékaival is gyarapított, másfél­ezres kollekció.

A 88 esztendős szókimondó, karizmatikus asszony korábban átesett egy szívműtéten, s később más bajok is gyűltek a régiekhez, ám ennek ellenére elégedett embernek tartja magát.
Hiszi: Isten kötényében él.


Lőrincz Sándor

text