Folkrádió

Vastapssal zárta dévai küldetését
Tanított, táncolt, nevelt

Beszélgetés Ciceri Attila Petőfi-ösztöndíjas szegedi néptáncoktatóval.

Ciceri Attila tavaly ősszel Petőfi-ösztöndíjasként érkezett Dévára, a Szent Ferenc Alapítvány meghívására, néptáncot tanítani a gyermekeknek. Kilenc hónapos szolgálata leteltével igazi néptánc-gálával búcsúzott az alapítványtól, munkája nyomán több tucatnyi gyermek ropta jókedvvel, szakértelemmel a táncot a marosillyei Veresbátya tövében felállított színpadon. Itt beszélgettünk a műsorról, gyermekekről, táncról, munkáról és egy kicsit a jövőről is.



– Ez tulajdonképpen a Szent Ferenc Alapítvány dévai gyermekeinek évadzáró műsora volt. Tavaly szeptembertől négy külön korcsoportnak tanítottam itt néptáncot. Nagyon szépen haladt a munka és úgy gondoltuk, hogy a marosillyei Szövetség napja nagyszerű alkalom a bemutatkozásra. A dévai gyermekek mellett meghívtuk a Szeged táncegyüttes azon csoportját is, amelyben otthon oktatok. Én is ebben a csapatban nőttem fel, 6 éves korom óta táncolok a Szeged táncegyüttes körében.

– Említetted, hogy négy külön korcsoportban dolgoztál a gyermekekkel. Milyen táncokat sikerült megtanulniuk?

– Próbáltam úgy felépíteni az órarendet és csoportokat, hogy korosztálynak megfelelő szinten sajátítsák el a néptánclépéseket. Az első-második osztályosokkal közös játékokkal, ritmusgyakorlatokkal, mozgásfejlesztéssel foglalkoztunk egész évben és az évadzáróra sikerült összeállítani egy dél-dunántúli játékfűzést, illetve ugrós táncokból álló koreográfiát. A harmadik-negyedik osztályosok már korukból adódóan kissé magasabb szinten kezdték a táncolást. Ők dél-dunántúli dudálást és ugróst adtak elő. Az ötödik-hatodik osztállyal egész évben délalföldi, Szeged környéki táncokkal foglalkoztunk ugróssal, lassú csárdással és friss csárdással. Ebből a táncrendből állítottam össze egy kisebb koreográfiát. A nagyokkal már egész komoly munka folyt, próbákkal, tréningekkel, mozgásfejlesztéssel, nagyon komoly izommunkát is végeztünk, különböző izomcsoportok erősítésére koncentrálva. Velük moldvai táncokkal kezdtünk szeptemberben. A moldvai táncok többsége körtánc, a zenéje nagyon ritmikus, nagyon magával ragadó és úgy gondoltam, hogy az alapok elindítása mellett csapatépítő jelleggel is bír. Ebből is készült koreográfia, illetve dél-dunántúli ugróst és szatmári verbunkot, friss csárdást adtak elő. Szegeden Jávorszki Dórával már csináltam egy koreográfiát moldvai táncokból, amit az ottani csoport már betanult. Ezt tanítottam meg a dévai Margaréta tánccsoportnak is, és egy másfél órás közös próba után együtt tudták előadni a színpadon. Nagyon jó élmény volt.

– Milyen gyakorisággal voltak próbák, hogyan nézett ki egy táncos hét?

– Minden csoportnak heti két próbája volt. A próba időtartamát is korosztályokhoz igazítottam. Az első-másodikosokkal 45-50 percet foglalkoztam, az ötödik hatodiknak másfél órás, a nagyoknak pedig kétórás próbájuk volt. Mindez rendes órarend alapján. Ha vendég volt az alapítványnál, akkor néha elmaradt egy-egy próba, de mindig igyekeztünk pótolni. Fellépések előtt pedig, ha szükség volt még plusz próbákat is besűrítettünk, akár hétvégére is. A gyerekek nagyon pozitívan álltak hozzá, szívesen jöttek a próbákra, nagyon jól tudtunk együtt dolgozni.

– Jutott-e időd egyébre is a néptáncoktatás mellett?

– A délutánokat, hétvégeket általában kitöltötte a néptánc. Délelőttönként is igyekeztem hasznossá tenni magam az alapítványnál, besegíteni a munkatársaknak. Főleg itt, Marosillyén segédkeztem: füvet nyírtam, vendégeket fogadtam. De voltam pótnevelő is. Beköltöztem egy-egy fiús családba és ott laktam velük egy-két napot, akár egy hetet is, amennyire igény volt. Nagyon sok szép élményben volt részem.

– Az idei marosillyei ünnepségnek újdonsága volt, hogy az alapítvány igazgatója, Böjte Csaba atya nevében kitüntette azokat, akik az elmúlt időszakban különösen sokat tettek a gyermekekért. Te is a kitüntetettek között szerepeltél és vastapsot kaptál a gyerekektől. Az itt töltött 9 hónapod tehát számukra egyértelmű ajándék volt. Te hogyan értékeled ezt az időszakot?

– Úgy jöttem Dévára, hogy meglehetősen keveset tudtam az alapítványról. Hallottam Böjte Csaba atyáról, de soha nem jártam még itt. Kíváncsi voltam. És azt kell mondanom, hogy minél inkább megismertem ezt a közösséget, annál jobban megszerettem. Nagyon-nagyon élveztem az itteni munkám és sokat tanultam a gyerekektől. Mondhatom, hogy életre szóló élmény volt ez számomra. És remélem, hogy nem ér itt véget. Szeretnék a jövőben is legalább két-három havi rendszerességgel eljönni, folytatni a néptáncoktatást. Az említett kitüntetés meglepett. Megmondom őszintén: nagyon szigorú voltam a kilenc hónap alatt. Sok büntetést kaptak a gyerekek. Próbáltam olyan nevelő célzatú büntetéseket kiróni, ami épülésükre szolgál és élvezettel is csinálják. Nagyon jól esett, hogy a sok büntetés mellett is rám szavaztak a gyermekek. És nagyon hálás vagyok Palkó Cecíliának, az alapítvány igazgatójának, valamint Böjte Csaba atyának, hogy beengedtek ebbe a közösségbe, szeretettel fogadtak és együtt dolgozhattam a gyermekekkel.

– Hogyan tovább?

– A nyarat otthon fogom tölteni, de ősztől újabb ösztöndíjjal készülök néptáncot tanítani. Immár Amerikában.

– Hát akkor köszönet a táncért, oktatásért, a beszélgetésért és további eredményes, jó munkát kívánok.

– Köszönöm.

Gáspár-Barra Réka

Eredeti:
http://www.nyugatijelen.com/jelenido/tanitott_tancolt_nevelt.php

Nyugati Jelen, 2016. június 13.