Kallós Archívum 20. Uram, irgalmazz nekünk. Moldvai vallásos folklór

Előadó:

válogatás

Szerkesztő:

Kallós Zoltán

Kiadó:

Kallós Zoltán Alapítvány

Megjelenés éve:

2017

Azonosító:

RNF 16616

Leírás

Archív felvételek Kallós Zoltán gyűjtéseiből
Technikai rekonstrukció: Németh István

Idézet a kísérőfüzetből:

KALLÓS ZOLTÁN ÉS A MOLDVAI VALLÁSOS FOLKLÓR

Kallós Zoltán 1926-ban született Erdélyben, a Kolozs megyei Válaszúton. Szülőfalujában három etnikum, magyar, román és cigány élt együtt. Mindhárom nyelvét és folklórját már gyermekkorában elsajátította, s családja kiterjedt rokonsági kapcsolatai révén már ekkor betekinthetett több mezőségi falu hagyományaiba is. 1946-ban tanítói oklevél birtokában a közeli Kalotaszeg táji sajátosságait tanulmányozhatta. Az 1950-es évek elején a kolozsvári Zeneakadémia hallgatójaként tanárát, Jagamas Jánost mezőségi magyar és bihari román gyűjtőutakra kísérte el. Vele jutott el először a moldvai magyarok közé. Munkájuk eredménye külön kötetben látott napvilágot. Később politikai okokból kénytelen volt főiskolai tanulmányait megszakítani. Ettől kezdve több mint egy éven keresztül a moldvai Lészped községben tanított, ahol akkor még magyar tannyelvű iskola működött. Ez nagyon jó alkalom volt a helyi folklóranyag megismerésére, ugyanakkor a környék többi magyarlakta faluját is gyakran fölkereshette. Ezután néhány évig a közeli Gyimes-völgyében dolgozott egy faipari vállalatnál, ahonnan rendszeresen bejárt Moldvába. Kolozsváron való letelepedése után is többször utazott Kárpátokon túli kutatóútra. Moldvai gyűjteményében a vallásos vonatkozású anyag csak egy kisebb töredéke jelent, mégis akkora mennyiséget tesz ki, hogy a jelen lemezen elhangzó felvételeket csak hosszas mérlegelés után lehetett kiválasztani, pedig ezúttal mindössze három falu anyagából készült válogatás. Gyűjtéseinek eredményessége annak köszönhető, hogy a falusi emberekkel való kapcsolata nem szűkült le gyűjtő és adaközlő kapcsolatára. Teljes egészében átérezte az emberek mindennapi gondjait, részt vállalt azok megoldásából, gyógyszereket szerzett nekik, segített gyermekeik városi elhelyezkedésében, számon tartotta rokoni kapcsolataikat, egyszóval azonosulni tudott velük.
A népi imák gyűjtésére és közreadására viszonylag későn került sor a Magyar folklórkutatásban. Kallós Zoltán 1966-ban publikált ráolvasásként használt idevonatkozó gyimesi és moldvai szövegeket, s ezzel a kutatás figyelmét a Magyar nyelvterület ilyen szempontból is kiemelkedő jelentőségű keleti részére irányította (Ráolvasás a moldvai és a gyimesi csángóknál. Műveltség és Hagyomány, VIII, 137-156., Bp., 1966). Bár szórványos feljegyzések korábban is rögzítettek népi imákat, ezeknek sajátos műfajként való kezelése és tudatos gyűjtése az intézményes magyar folklórkutatásban csak 1970 után következett be, amikor Erdélyi Zsuzsanna fölhívta erre a figyelmet, és megfogalmazta a kutatási tennivalókat. Az emelkedett stílusú beszédhangon mondott ritmikus prózai műfaj, a népi ima és a népi imádkozás jelenségének jobb megértése végett a műfaj legkiválóbb Magyar szakértőjének megállapításait érdemes idéznünk (Hegyet hágék, lőtőt lépék. Bp., 1976, 23-28.): „Kis közösségben végzett általános gyakorlat, családon belül, jobbára szülői, nagyszülői örökítéssel folytatják. Kötött, liturgikus keretben ma már nincs helye, történelmi rétegeiben igen. Szövegei nem hivatalos szövegek, egyházi jóváhagyás nélkül élnek. A papság általában nem tudott róluk s a hozzájuk fűződő gyakorlatról. Ha mégis fülébe jutott, meggyőzéssel, tiltással, szankciókkal igyekezett háttérbe szorítani, megszüntetni. Nem sok sikerrel. Erősebb volt a hagyományhoz való ragaszkodás, melyet érzelmi és esztétikai tényezők is fokoztak. Alkalomhoz jelen funkcióban nem kötődött. Zárt, hagyományőrző vidéken, szórványközösségekben (pl. Moldva) szokásköltészet köszöntő, kántáló szövegrészleteiként jeles napokon előfordul. Ideje: jobbára esti, reggeli ima, néha délben is mondják. Gyakran pénteken, nagyböjtben, nagyhéten, nagypénteken. Bajban, veszedelemben. Sokszor csak amikor éppen >eszükbe jut<. Munka közben, úton, mezőn. >Bármikor lehet.< Helye: lakószoba (konyhaasztal-ágy-tűzhely körül-előtt, térdelve, ülve; falikereszt, Mária-szobor előtt. De kint a határban levő keresztnél is [...] Kálvárián, imaházakban stb. Rítusban helye, rendje nincs... Az anyag motívumainak múltbeli irodalmi kötődése mind magyar, mind nemzetközi vonatkozásban szembetűnő. Magyar motívumpárhuzamai a 16. század kolostori irodalmának egyes műfajai érintésével (imádság, énekköltészet, szenvedéstörténet, Mária-siralom, látomásirodalom stb.) a 14. századi Ómagyar Mária-siralomig követhetők. Párhuzamaink nemcsak a nyugati egyházzal mutatnak közösséget; számtalan motívumunk bukkan fel az ős- keresztény-görög egyházi irodalomban, a keleti varázs-, a bizánci apokrif anyagban és a mindezeket visszhangzó középkori szláv, pravoszláv és német egyházi-papi gyógyászati irodalom emlékeiben is.” Jelen CD imákat tartalmazó sávjai: 1., 9., 14., 15., 19., 25.
A „szentes énekek”, az imákhoz hasonlóan, nem tartoznak a folklóralkotások közismert műfajai közé. A verssorok szótagszámát szabadabban kezelő litániatípusú szövegek és a rímes-strófikus formák egyaránt jelen vannak ebben az anyagban. Gyakran az énekelt szövegek is fohászszerűek. Kapcsolatuk az írott kultúrával sokkal erősebb, mint a világi műfajok esetében. Az első magyar nyelvű vallásos népénekek latin előzményekből alakultak ki, jóval a reformáció előtt. A hivatalosan engedélyezett liturgia nem fogadta be ezeket, sőt a liturgián kívüli templomi éneklésüket is tiltotta. Már 1114-ben kimondja az esztergomi zsinat: „A templomban semmi se olvastassék vagy énekeltessék, amit a zsinat jóvá nem hagyott”. Zenei forrásaiknak tekinthetők, a gregoriánon kívül, a középkori európai népének és a magyar népzene is, hiszen pontosan a liturgikus kereteken való kívülmaradás miatt hiányzott a dallamok és szövegek kanonizálása, s így jobban hatottak a szájhagyományozás törvényszerűségei. A reformáció után a protestánsoknál a korábbinál nagyobb jelentőségre tett szert az anyanyelvű népének. Ennek hatására szerepe a katolikusoknál is megnőtt. A 16-17. században kéziratos és nyomtatott énekeskönyvek jelentek meg, amelyek viszonylag egységesítő tényezőként hatottak. A későbbi századokban további kiadások számos új dallamot vezettek be, a régiekből sokat kihagytak, amelyek viszont a nép ajkán variálódva napjainkig fönnmaradtak. Általában megfigyelhető, hogy a katolikusoknál a népének ma is sokkal kevésbé kötődik a templomi szertartásokhoz, mint a protestánsok esetében. Ez fokozottan érvényes a moldvai katolikus magyarokra, akik történelmük folyamán igen ritkán élhettek azzal a lehetőséggel, hogy anyanyelvükön énekeljenek a templomban, s ez az igényük ma sincs kielégítve.

Pávai István