A belső-mezőségi falvak fiatalsága egészen 1960-as évek közepéig-végéig számos lehetőség közül válogathatott, ha zenészt akart fogadni.(82) Visa környékén ebben a korszakban minden általam vizsgált faluban voltak paraszt-, esetleg cigányzenészek,(83) akiknek nem ez volt a mesterségük, de a keresetkiegészítés céljából, valamint a zene szeretete, illetve a helyi társadalom által megfogalmazott igény miatt kerültek ebbe a szerepkörbe.
„/Magának nincs itthon brácsa?/ Nincs. Eladtam. (…) Meséljem el, hogy vot? (…) Elmesélem neked. Akko’ mentek a fiuk katanánok. S akkor csináltok egy-egy vacsarát. (...) S aztán akko’ hítta meg a barátait (…) hogy múlassanak, úgy este... reggelig. (…) S ez [a szomszéd, aki akkor ment katonának] e’ szeginy fiu vot, nem mentek el sokan oda a... neki a mullatságbo. Vot az az Öreg Gyurka ezeknek [a zenészeknek] a bapójak [nagyapjuk] (…) S hárman az öreggel [zenéltünk]. Ü vot, a gordonas, s csak én votam egyedül kontrás. (…) Me’ valahogy ezek nem is adtak sok pénzt, s akko’ gondolták, nem jünnek ük annyian [csak ketten], ha csak ennyit adnak. S akko’ nem is votak sokan a [táncosok], s akko’ muzsikáltunk is, má’ min’ kidültek, me’ vot sok ital, minden. (…) Min’ kidültek, me’ egyik ide dőlt az ágyro, a másik oda... Mondom az öregnek »Most nincs kinek húzzuk, húzzunk magonknak egy nótát!« S akko’ evettem az italt, s ittunk mük hármon, mük a zenészek. Nem volt kinek [muzsikálni], na.... S akko’, miko’ jöttem haza, evettem így a hegedüt a hunyom alá. Nem vot oan katulya [hangszertok]… semmi, s jüttem itt a gyümölcsösen. Bevettem [bekanyarodtam] erre a felire, tudad? Oan esős idő vot, sík vot, s elcsúsztam. (…) Pont ere a felire estem [ahol a hegedűt tartotta] és elhasadt a hegedű. Akko’ ezek [a családja] úgy örvendtek, hogy elhasadt a hegedű... »Na, most (...) többet nem még menyen, me’ ehasadt a hegedüje!« Há’ gondoltam (…) nem oan nagy baj ez. Ők örvendtek, ho’ nem még menyek [zenélni], tudad, itthun… Me’ nem tűrtem meg, ha hívtak, s hogy ne menjek... Élveztem a zenét. Akko’ még egysze’ odaadtam, hogy meg[javítsák]... Vot egy igazgató itt, s az aposa csináto a hegedüket... Tudta megigazítni, ha összeenyvezte, s megint jó vot minden. Na megin’ mentem (…) a fiatalokho’... a mük zenészünkkel. (…) Osztán akko’ mentünk kántálni egy este (…) köszönteni (…) Esténkint. Megbotorkáztom egy karoba’. Úgy... akko’ megint elestem, s pont a hegedű elhasadt akkor. Na, akkor... »Gáttá (…) én többet nem is... [megyek].« Még megragasztottam én egy kicsit, de aztán má’ nem szerettem, hogy ment (...) Feltettük a padlásro. S a cserepektül, a nagy melegségtül, akko’ még jobban min’ kiengedett, s akko’ eladtam.”(84)
A zenei önellátásra való törekvés vélhetően a helyi társadalom szűkösebb anyagi helyzetével is összefügg, a visaiak például a más falusi, drága zenészspecialistákat hosszabb ciklusra a 20. század közepétől csak ritkán tudták megfogadni.
Ahogy a tanulmányom elején már említettem, a környék legjelentősebb zenészközpontja Magyarpalatka volt.(85) Az itteni nagynevű prímásokért és bandáikért a nagyjából negyven kilométeres körzetben fekvő falvak fiatalsága versengett.(86)
A palatkai cigányzenészek kiváló zenei tudását a róluk szóló számos hiedelemmonda is alátámasztja.
„Vót egy cigány, Lajasnak hítták, én nem üsmertem, me’ idősebb vót, mind én. (...) Azt mondták, hogy feltette a szegre a muzsikáját és [az] megszólalt, miko’ levette a kezit. Na. Hát ezek, ezek oan piritussal is vótak ezek a cigányok. Tetszik tudni.”(87) „Hát ott Gyéresen, ott nagy táncuk votak. Szép vot ott. Allítottunk zeníszt. Négy évig votam kezes (…) e' román fiuval. Állítottuk a zeníszt, harminc vosárnaprá nyáron, télen harmincra. /Kik jártak oda zenélni?/ (…) A palatkaiak. Lajika, Gyurka, Náci. Náci aztán inkább magyar falukan, Vajdakamarást...[zenélt]. S vót még egy zenész jó, Hendri, úgy hítták. Me' a cigányoknak inkább magyar nevek van. (...) Jó zenész vot, de meghat rég, me' (…) valamilyen betegsége vot nekije. Aztán vot Gyurka a Lajosé. Még az apját is ismertem, Lajos bácsit. Nálunk a házbo vótak a muzsikái, hogy mikó meghalt, mind pengettek. (…) Nem hisznek az emberek! (…) Aszondták, hogy az [a zenész], az ördöggel van, azé' tudtak úgy muzsikálni. Olyan jól!(…) Igen, hogy oan lüdércesek, mit tudom én, hogy (…) Osztán a leginyek nem hatták, hogy vigyék haza a muzsikát, hogy [a következő] (…) vasárnop jüjjen újra muzsikálni. Ők kérem, miko' mentek haza [a zenészek], vették a muzsikákot, s tették nálunk így ni a kemencére. (…) Me' nálunk vot a tánc. (…) Asztán odaakasztották a muzsikákot. A szegbe. S miko' meghalt (…) Lajos bácsi, há'... »Peng, peng!«... Min' pengett a muzsika a szegen. /Hallotta ezt maga?/ Ezt hallottam. Hallottam. Én hallottam. /Azt mondták, hogy Lajos bácsi az ördöggel volt?/ Igen. Azé’ ment az erdöre és kivágto a fát és meghalt. És aztán átvette [az ördöngős tudást] Gyurka a Lajasé… a [Lajos bácsi ]nagyabbik fia. Me’ Lajika félt és Náci is félt, hogy vegyék át. Puju, s ezek…még kicsik votak. /Lajos bácsi honnan kapta ezt az ördögöt?/ Aztán hunnét tudjam én? Az öregember vot, az… De nem is muzsikát úgy, mind az senki a világon! Csak a fia, Gyurka még jobban muzsikát! Ajjajaj! Mondam, ho’ Mocsan egysze’ odagyűltek… emberek. Az emberek elévették [Gyurkát]. (…) Votak, tudja az Isten hunnét cigányok ott… Me’ vót vaj husz tánc. Mocsan a vásárba. Mind falukrul jüttek zenével [a fiatalok]. Aztán e’ lei vot, ho’ táncoljál. Mentél leánnyol [valamelyik] tánchoz, táncoltál, fizettél e’ leit. (…) Vótak ott legények, akik gyűtették [a pénzt]. De osztán vót vaj husz tánc. De osztán táncoltál itt, osztán mentél túl... Amikor Gyurka nekiállott és nekikezdett muzsikáni… osztán a többiek mind: »Kling-kling-kling!« A másiknak vaj a nyírentyűje szakadt el, vaj a húrja… Nem tartattak a húrak. /Az összes többi cigánynak?/ Aztá’ má’ nem mindegyiknek, de a jobbaknak. Votak ott jó zenészek. Votak… Egy gye lá Császár(88)! Az Beszterce-Naszód megyébe’ van. Aztá’ vot egy muzsikás, de nyírentyűje nem vót ilyen rendes… Hanem csak úgy csinálvo, hogy még gyűrve vót, így ni! [nevet] Akkorjábo’. Na, azt mondták, hogy az muzsikál a legjobban. De mikor nekikezdett az öreg Gyurka muzsikáni, osztán odagyűlt az egísz piac, hogy annyi nép vót ott, hogy hajjajaj!”(89)
A 20. század elején a visaiak kedvelt muzsikusai Dádi, Duka és Imre nevű palatkai származású cigányzenészek voltak.(90)
„Vót egy palatkai [prímás]… Dádé. Aztá’ a fia nem… [úgy] kontrált, hogy ő szerette. Aztán… ütette meg a nyírentyűjivel a [fia] fejit. Mondta úgy cigányul, hogy nem hallja, hogy muzsikál ű? Ütette meg, osztán csudájo vót. [Csodálkoztak rajta a visaiak.] Aszondja »Itt ülj! Me’ kapsz!« (…) Na. Aztá’ akarta, ho’ jól muzsikájon!(91)
Visában ez idő tájt csak egy kéttagú parasztbanda muzsikált, azok is jobbára a gyermekek táncalkalmain, illetve spontán mulatságokon.(92) Arról nincs tudomásom, hogy a korszak legjobbnak tartott zenésze, az Öreg Lajos gyakran zenélt volna Visában.(93)
“Én az Öreg Lajasnál táncoltam is. De csak fiatal votam. Ott hátul még egyszer e’ leán elővett, ho’ menjünk oda előre [a zenész elé], hogy….[ott táncoljunk.] Jól táncoltam! Má’ kicsi koromba’ jól táncoltam!… Elhattak a fiúk, me’… eljütt Lajas bácsi…[Odament hozzájuk.] Ugyi már üsmert, me’ nálunk lakatt. Akko’ eljütt, s odahúzatt előre. (…) A többik muzsikáltok addig a kontrávol, s a bőgövel, aztán ű tovább muzsikát. Szépen muzsikát az öreg… Szép, szőke ember vot.”(94)
A hivatásos zenei szolgáltatók(95) viszonylag nagy számban lehettek jelen a zenei piacon; a két világháború közötti időszakban tudunk olyan cigányzenészről, aki távolabbról, vélhetően a Kis-Szamoson túlról érkezett Visába. Mindez a cigányzenészek nagyfokú mobilitását is mutatja.
„/Édesapja [Nagy Ferenc Bendi] is muzsikált bandában?/ Ő? Ő muzsikált persze. (…) Az öreg Sándorral, a Sukáuval.(96) Vót egy öreg cigány… avval muzsikált ü. Az szeginy… (…) nem hallatt, asztán jüttek a fijuk, hogy állítsák bé, asztán kérdezték, hogy… [mennyiért]. (…) Aszondja »Ahogy mondja Ferenc!« Mer’ édesapámot Ferencnek hítták. Aztán mind az muzsikát sok idejig. (...) Hát ő kimerüt az öreg Sukáu. (…) Idesapám neki adatt egy (…) pár ványolt harisnyát [a zenélésért]. (…) Aztá’ szeginy [volt], me’ nem vót lakáso itt! Úgy lakatt ű házbérbe.”(97)
A falu tánczenei igénye viszonylag biztos megélhetést jelentett, ami vonzó lehetett a hivatásos zenészek számára is, az előbb említett illető (Sukáu) ugyanis hozzávetőleg két évtizeden keresztül lakott Visában.
Az 1930-as évektől a II. világháború alatti időkig egy Hendri nevű cigányzenész muzsikált sokat Visában, ahogy a helyiek mondják: ez volt a körzete.(98)
„Csinát egy nagy lakadalmat [a testvérem] Vilmus. Jaj! (…) Jütt Palatkárul a leghamarább a legelső muzsikás... U’ mondták neki... Hendri. Jaj, Istenem! Pedig én (...) nem csókolom a cigányokat, semmit! De aztat megcsókoltam. Ugy huzták, aszittem, hogy a szivem szakad... Juj, Istenem! Milyen szipen huzták! Szip cigányok! Tiszták!... »Na... (…) Vilmus, te a legjobb cigányokat... [fogadtad meg]! Akko’ vót a legjobb. Áj! Milyen jól muzsikáltok... Hogy nem ültek vón’, vaj e’ hétig is! Megvót a lakodalom, ötszáz ember a lakadalamba’. A gróf, a grófnéval is adatt a Vilmusnak ajándékat... Poharakat (…) mindenféléket! Sok pénzt! Akko’ osztán nem mentek haza a muzsikások még. Ejöttek szombat, vosárnap... nem mentek! Aztán hetfün. Hetfün még vágott idesanyám va’ hat-hít darab majorságot... Ottán csinát idesanyám egy nagy fazékkal, hogy egyenek a muzsikások. (…) Jaj, de jól tőtt nekem! Juj, de jól votam!”(99)
Különleges, a többiektől eltérő zenélési stílusa miatt nem volt annyira keresett zenész, mint a Kodobák,(100) valószínűleg ezért kerülhetett a szerényebb lehetőségekkel bíró Visába szinte állandó zenésznek.
„Ű [Hendri] jól muzsikát (…). Amikor eljütt az erdőbül… ide a [Palatka felé eső] hegy tetejibe’. Jütt a bandájávol. Ott nekifogatt muzsikáni, hallszott bé a faluba. (…) Úgy húzta!... Osztán a fiúk akko’ úgy beszélték meg véle, hogy ha megszólal a muzsikájo ott az erdő tetejin, menjenek elejibe a fijuk. (…) Nem fáradt, nem sajnálto a kezit.”(101)
Nála népszerűbb prímás volt sógora, az Öreg Náci, aki a testvérei közül a legjobban ismerte a palatkai tánckörzetben élő magyarok zenei ízlését.(102) Őt a visaiak leginkább csak esküvőkre és bálokra tudták megfogadni.
„Hát mikor a leánytestvéremnek lett vona a lakodalma, én mentem el, hogy fogadjak zenészt. S gondoltam meek az Öreg Nácihoz egysze’... De hát, hogy menyek lefelé a cigánsoron... Én gyalag mentem, de fejülről... (…) hallom ott e’ házbo’ ugy szól a muzsika! Egy szép cigánleán’ ott a tornácbo tépi a libát, s... Há’ a Kicsi Náci otthon vót. Miko’ meglátott a Kicsi Náci, így a muzsikávol [a kezében] jön. »Gyere be!« Há’ ezt is énekelte, s húzta nekem, hogy »Gyere be babám, gyere be!« Há’ nem tudtam megtűrni, hogy ne menjek be. Menyek be... - »Jaj!«... aszondja... »Nem is létezik, hogy innét menj tovább!« »Hiábo (…) te Náci... (…) Ne haragudj, én szeretnélek én tégedet is, de... (…) a nagybátyádhoz [az Öreg Nácihoz] kell menjek, né... a tesvéremnek a lakodalmára.« »Na, nincs semmi baj azér’! Te... (…) menj le, de félek, hogy nem lesz szerencséd! S na... de mikorá’ a liba megvan, gyere vissza!« Le is menyek az Öreg Nácihoz, nyugodjék. Meghat rég. És meglát az öreg, úgy... há’ benn vót ott a házbo’, egyedül, mind én most... Ott ült a tűz mellett. »Na... (…) mi’ csinál Náci bácsi?« »Há’ itt ni, ülek a tűz mellett... (…)« Mondom »Ide hallgasson! Édesapám megkéri, hogy jöjjenek el Zsigávol a... leántesvérem lakodalmába.« S akko’(…) aszondja az Öreg Náci, hogy beáll. És né... »Hoztam előleget?« Hoztam. Na, száz lei elõleget vittem akkor, nem felejtem el soha... Odaadtam nekije. (...) De aztán tényleg nem vót szerencsém, me’ osztán visszaküdte az előleget a cigány. Csak azt mondom apropó aztán, hogy én visszamentem a Kicsi Nácihoz. Jaj, Sanyika, aztán ott láttá vóna táncolást! »Háj Domnu Zoli!(103) Gyere Zoli hozzánk!« Odamegyek, na... annyit letáncoltunk, ettünk jól. (…) Jaj Istenem, ne hagyj el! »Na! (…) Zoli fiam! Reggelig!« »Te, én mondom, éngemet várnok haza, s nem tudom mi...« Aztán ijjel mentem el onnat. Nem hattak a cigánok. Kikísértek elősző’ az erdőig, a Hintasig... Úgy mentünk azokkal né [muzsikálva]! Ajjajjaj! Nekem Palatkán nagy élményem vot.”(104)
Ismeretlen készítő, Visa, 1970-es évek. Pop Dochita tulajdona
A magyarok iránti elkötelezettsége miatt azonban a II. világháború végén többször érte atrocitás, ami – a háború utáni korszak nehéz anyagi helyzete mellett – indokolhatja visai látogatásainak megritkulását.(105)
“Mondjuk ugy, hogy édesapám... Ő benne vót, de az biztos! Az Öreg Náci is, s vót neki a veje Zsiga, akik a mi házunkba’... [muzsikáltak]. Aztán... ajaj! Nekem reszketett a szivem, ott állottam mellettük, nem mentem vona el onnan egy percet se’! Ameddig húzták édesapámnok. Édesanyám nem szerette annyira, de... idesapámnok, ha az utolsó pénze vot, azt is odaadta nekijek. Mer’ tudom, [édesanyám] azt mondta sokszor »Látod Sándor, most mi’ csináltál? Holnap mü kell vegyünk ezt vagy azt, de te odaadtad Nácinok.« »Asszony, hallgass, me’ én veszem vissza!« S inkább elment napszámbo valahová máshova (...) szerezze vissza a pézt, ahova kellett. (…) Me’ van egysze’- egysze’ a cigány, hogy... na, ha nem fizetsz oan jól, máskor nem még húzza, nem jün el az ajtódhaz. De ük tudták, hogy Császár Sándornál le voltak ültetve az asztalhaz és megkínálvo étellel és pénzt is kapnak. Pedig vót, amiko’ azt mondta az Öreg Náci »Ne fizess Sándor! (...) Úgy megelégszünk (...) ha van egy kicsi ital, egy kicsi étel.« Me’ ők tudták, hogy (...) vót, amiko’ mentek haza, s vótak nagygazdáná’. Aszondja »Nézd meg, éhesen megyünk haza.« »Ne törődj, Náci! Húzzad, ho’ menjen! Erzsi menj, vágjál le egy csirkét! Csinálj e’ jo pulszkát csirkepaprikássol a cigánoknak!« »Jaj, Sándor drága!« Csukolták idesapámnok a kezeit. Tehát ezeket az élményeket én mind itt... [mutat a szívére] itt vannak leírva nekem (...) amiken én átéltem gyermekkoromba’. (…) Idesanyám nem vót oan nagy táncú, de má’ édesapám után aztán ő is gyarapodott. De idesapám, ü benne vót a... [mulatságba]. Sokszó’ nappal is, éjjel is! Vót úgy, ho’ három éjjel, három nap!”>(106)
Az 1930-as évek végétől többször előfordult, hogy környékbeli parasztzenészek szerveződtek bandává, így például a magyarpalatkai Dénes Sándor és Menyhárt József.(107)
„Mondam, hogy én sokakkal zenéltem. [Radák] Bélávol, Kovatárrol, s a palatkaiakkal. /Ezek a palatkai magyarok voltak az elsők?/ Persze. Édesapámmol, s a palatkaiakkal kezdtem meg. Akkó mentünk édesapámmal s a palatkaiakkal, me' azok jüttek csak ketten. És aztán kellett nekiek izé... segítség. (…) Itt játszódtak leghamarább. Szoval (...) lehet, ho' játszottak ott Palatkán, vagy mit tudom én hol, de (...) megtudták a legények s elmentek, ho' fogadják bé őket cigánnok, s ezeknek a mai cigányoknak az apjok [az Öreg Lajika és bandája] sokat kírtek, s akko’ ezek [a palatkai magyarok: Dénes Sándor és Menyhárt József] kevesebbér’ állottak bé, s akkor béfogadták ezeket. /Hány éves lehetett akkor?/ Tizenöt. Asztán azak muzsikáltok elébb csak a magyar fiúknak itt. Azután béfogadták [őket a visai] a románok.”(108)
Pénzhiány esetén többször előfordult, hogy a faluba érkező cigányprímások kísérete a helyiekből verbuválódott össze.
A második világháborúig Visa zenei életének érdekes színfoltját jelentették a helybeli zsidó és grófi család ünnepeire alkalomadtán megjelenő bonchidai muzsikusok.
„A bonchidaiak uriasabban zenéltek, mind a palatkaiak. Nem populárt [népzenét] játszottak. (…) Használták a cimbalmot, lószekérrel hordozták. (…) Mi nem használtuk… A grófnénél vot egy cimbalam, de aszt szétszedtük, s a húrakat odaadtuk a cigányoknak.”(109)
Az 1940-es és az 1960-as évek között Visában annyi „amatőr”, helyi nevén falusi zenész volt, hogy egyidejűleg akár két bandát is ki tudtak volna állítani.(110) Ennek ellenére a fiatalok törekedtek arra, hogy a hétvégi táncaikra valamivel jobb cigányzenészt fogadjanak be, mivel a visaiak annyira gyengén (hamisan és halkan) muzsikáltak.
„Az is cingajált(111)… Mónár(112) (…) Nem akart muzsikáni, vagy be vót rúgva…valami. »Na, hadd e’! Te megetted a gyantát!« [mondták neki.] (…) Nem szólott a muzsika, me ’ ha ittak is egy kicsit… Úgy is gyengén szólatt, azelőtt is. De mikó’ má’ ittak… még gyengébben szóllatt.”(113)
A második világháború alatt a visai magyarok többször fogadták az egyik helyi muzsikust, mert sok irredenta nótát tudott.
„Kovatár(114) (…) Ő tudatt muzsikáni… valamennyire falcsul,(115) de azé’ nem olyan nagyan… De ő átlogbo’ magyar nótákat zenélt… (…) Mert azt mondta, hogy ő Magyarországon vot katana és átlogbo’ onnan hozta a zenéket. Aztá’ olyanokat húzatt, hogy »Hál Istennek megfordút a világ, zöld ablakba piros-fehér virág…« [nevet]. (…) Az oan zsingás(116) ember vot… az étel szempontjábul. (...) Hát falun…[az volt a szokás, hogy] el kellett vinni vacsoráro. ’Sztá’ (…) ahol turos puliszkát főztek, akkor csak húzta az orrát mindig. »Na! Sándor bácsi, nem eszik?« [kérdezték tőle.] (…) Neki a húsleves kellett. Aszondta románul… hogy »Az a magyar étel, a húsleves!«”(117)
A Mezőség etnikai és kulturális viszonyaira jellemző, hogy az illető prímást a második világháború után a kisszámú visai román fiatalság fogadta meg többször, mivel rendkívül olcsó volt.
Az 1940-es években nagy ritkán, leginkább nyaranta, rövidebb távú, egy-egy alkalomra szóló, zenészfogadás esetén előfordult, hogy jobb zenészek jöttek.(118) Hasonló emlékezetes kivétel egy helyi parasztzenész és kortársainak a berukkolása volt.(119)
A szűkös anyagi lehetőségek és a zenei önellátásra való törekvés miatt a gyengébb zenészspecialistáknak sem volt biztos a megélhetésük, így az is előfordult, hogy maguktól vándoroltak el a környező falvak valamelyikébe.(120) A palatkai Duka, később pedig Puju így került Vajdakamarásra.
„Én még Kamarást is vótam. Akko’ apámnok négy ökre vót. Két ökörrel, s a szekérrel [elmentem], hogy elhoztam a cigánt ide, Visábo. Hogy itt lakjon. (…) /Ki volt az a cigány, akit ide akartak költöztetni?/ Dukánok hítták. (…) De nagyan szépen... [muzsikált]. Az, miko’ reátette a nyírentyűt a muzsikáro, úgy sírt [a hegedűje]!... Le a kalappal! Miko’ ott vót a hegybe’... Ott járt az erdő tetjin. (…) Mikor reátette a muzsikáro a nyírentyűit [vonóját], itt má’ hallatszott. Nagyon szépen muzsikált.”(121)
Utóbbinak nem sikerült itt állandó körzetet kialakítania, mivel a nála sokkal jobban zenélő bátyját, az Öreg Nácit is meg tudták fizetni a kamarásiak. Így lett a szegény ember zenészeként ismert prímás a visaiak szinte állandó muzsikusa a negyvenes évek közepétől az ötvenes évek közepéig.(122)
„Muzsikáltom eggyel, Pujuval. (…) Na, az muzsikát itt sok ideig. Me’ szerette a visaiakat, osztán béállott. (…) S asztán az szegin fiatal korábo’ halt meg. (…) Nem vót oan jó-jó muzsikás, de olyan őszinte vót, nem vót hazug. (…) A lakodalomban, mindenütt. (…) Ha mondta pontosan, ho’ (…) erre az oráro itt vagyak, az erre az óráro itt volt.(123)
Hasonló történet Radák Béláé, aki már az 1940-es években legényemberként muzsikált Visában, de állandó zenészként akkor került a faluba, amikor az 1950-es években a szomszédos Gyulatelkére nősült.(124) Az 1950-es évek közepétől az 1960-as évek elejéig gyakran muzsikált a visai táncon, sőt lakodalmakon is. Megbízhatatlansága miatt később azonban egyre ritkábban fogadták.
„Amikor ü [Radák Béla] vot, a faluba’ nem lépett más cigán’! (…) Ez elhúzta az ördög táncát is, ez a bolond! Ez ördög vót! Úgy kihúzta, hogy ippeg csak nem mondta [a zene], ho’ üssed a lábod! (…)Úgy is mondták, hogy ütet nem vágjo ki egyik se’ a muzsikálásso’[senki nem zenél nála jobban]. Nagyan szerettem, az ahagy… [zenélt]. Csak játék vót utánno muzsikáni [őt kísérni]. Szakisztottam: [szaggatott lüktetésben zenélt a kontrával] pakk-pakk-pakk. Könnyű vót szakasztani… (…) Az még a pacsirták énekét is elhúzta!... Úgy izélt a hegedüből, hogy ippeg ugy, mind a pacsirta csinálto… Csak elromlott, me’ nagyan iszákos vót, s akko’ nem fizette meg a… bandát. Nem adta ide a pézt. (...) S akkor a segítségei(125) otthagyták. (…) Ez kár vót érte, azér’ a cigányér’ (…) Itt halt meg [Visában], me’ úgy jütt a kurszán,(126) (…) igen sokat ivutt, s valahogy a szivit leállította… a vérkeringésit leállítatta a pálinka.”(127)
Radák Béla elmaradozása után rövid ideig a szintén Palatkáról származó Nácika(128) lett a leginkább foglalkoztatott zenész. 1958-tól 1963-ig Visában élt a palatkai Gyurkuca, mellette gyakran fogadták a kispulyoni Miront is.(129)
Egykori jó táncosok, volt táncszervezők gyermekeik esküvőjére, illetve nagyobb, gazdagabb kiállítású lakodalmakra igyekeztek jó zenészeket fogadni. Az 1960-as évek végéig az Öreg Náci és veje, Kozák Zsiga voltak azok, akik ehhez megfelelő presztízzsel és tudással rendelkeztek.(130)
„/A maguk lakodalma az is sokáig elnyúlott./ Hát az is sokáig... Nálunk akko' az Öreg Náci... [muzsikált]. Talán még most is lehetett látni valamelyik fénképen. (…) Akkor is, az jól elhúzódott, mer' délután vót majdnem, s a cigányok, mit 'tom én… [még muzsikáltak]. Itten, hogy, hogy nem letették a kenyeret, s aztán nekifogtak aztán ők táncolni ott a végén. Fent az asztalon. A zenészek... Akkor volt az a Zsiga, nem 'tom, hogy mennyire hallottál róla, s ismered. Ő vót az apossávol, Náci bácsivol.../Hogy volt? Letették a hegedűt?/ Letették a hegedűt a kőasztalra, s nekifogtak, már ők táncoltak, a zenészek. A tyúkkal a hónya alatt.(131) Letette, s úgy táncoltak a zenészek, hogy! Az Öreg Náci az nagyon jól tudott.”(132)
1968-70 között bevezették az áramot a faluba, megjelent a rádió, majd egyre több családban a lemezjátszó (pikap)(133) is. Ez nem csak a zenei szolgáltatásban hozott gyors változásokat, hanem a tánczenék területén is.(134) A juhmérések, a kultúrotthonban megrendezésre kerülő hétvégi mulatságok, és a családi ünnepek zenei repertoárjában megjelent a városi zene. A román népies dalokat tartalmazó hanglemezek mellett javarészt magyarországi nóta- és táncdalénekesek slágereit hallgatták a hétvégi pikapos mulatságokon.(135)
“Ó, Selyem Jánossal is nagy múlatságok vótak itt [a juhmérésen]. S ezek… a Ripa Mihály, Rípa János olyan múlatságokat vertek itt né nálunk a konyhába’! S akko' vót ez a... rádió ni! Ennek jó vót a pikápjo, 'ztá' tettük azakat a nagy lemezeket! Olyan táncok votak itt né a betonon, hogy le a kalappal! Az a Csika... gyászolta a sógorasszonyát. Csak azon a héten temették el, s úgy táncolt itt! Uj! A felesége nekifogott sírni, hogy »Ne táncoljál te, me' a nénémet eltemettük!« Aszondja »A halottak a halottakkal, én a zenivel!« - aszondja... [nevet] (…) Egysze' anyósomná vót a mérés. Nem vót zene, semmi. Me' akko' régebben csak ilyen rádiók vótak. A pikáp ott rajta, s akko' tettük a lemezeket, s úgy. Nem vót rádió. Azt mondja (…) az a „Csüri” Árpád »Én adom nektek a rádiot, hozzátok ide, múlassunk!« De csak úgy, jün utánna hat asszony! »Gyertek velem asszonyok! Hat asszony jüjjen velem!« Na, kivállottunk, elmentünk hat asszony a rádió után. 'Ztán rendre hoztuk. Rendre vettük a vállunkra, s vittük. Egy-egy tíz lípist, tizenöt lípíst, me' aztán vette át a másik, hogy mindegyiken vigyük, amíg odaírkeztünk anyósomhoz. Azt mondja Rózsi, a Buba Miklósé mikó érkeztünk oda anyósom felé, azt mondja »Te! Adjátok nekem, hogy én vigyem, ho' lássa Miklós, hogy én viszem a rádiót!« [nevet] (…) Akko' táncolt az öreg Hajtó Sándor (…) kiestek a [mű]fogai. (…) Lehajultam, hogy felkaptam... hama' bétette! (…) Agyag vót lenn a fődön, úgy felvette az öreg, s bé a szájába úgy agyagosan, s úgy táncolt! [nevet] (…) Selyem János mindig a konyhába’ vot, s Ripa Jánossal írták a mírist [vezették a jegyzőkönyvet]. Mük addig itt úgy táncoltunk, oan táncokat vertünk! Osztán sokszo' hallottuk, hogy kiáltják ki, hogy »Csendesítsítek meg a zenít!« Akko' még jobban eresztettük! [nevet] Má' nem állott oda az esze, me' jütt vóna ki táncóni! Táncolt ű aztán azután, ajjajaj! Reggelig mulattunk! Virradott meg, s mind itt táncoltak, mullattak.”(136)
Az 1970-es évek közepétől-végétől megjelenő táncházas lemezeket a visaiak jórészt magyarországi ismerőseik révén szerezték be, csakúgy, mint az 1970-as évek közepén-végén divatba jövő beat-zenéket. A lemezjátszót biztosító kultúrfelelős, illetve a táncmulatságot szervező főnökök határozták meg, hogy milyen arányban szerepeljen könnyűzene, illetve népzene a mulatságokon.
Az 1980-as évek közepén a kultúrházban induló diszkóban az iskolaigazgató által megbízott, visai kultúrfelelős egyedül kezelte az iskola lemezjátszóját. Az 1980-as évek végén néhány Kolozsváron dolgozó fiatal szalagos (tekercses) magnetofont vásárolt. Ettől kezdve a diszkóban a zenét az a magnótulajdonos szolgáltatta, aki meg tudott egyezni a kultúrfelelőssel. Ez a típusú lejátszó eszköz ebben az időben drága volt, ezért a diszkós presztízse megnőtt a helyi fiatalok között. Kolozsváron vásárolt műsoros szalagokon angol nyelvű popzenét, illetve a rádióból felvett magyar diszkó, pop- és rockzenét hallgatták.
Az 1980-as évek végétől néhány alkalommal a visai fiatalok kolozsvári beatzenekarok, például az Edda és Piramis dalokat játszó Duka-zenekar közreműködésével rendeztek bált.
Az 1990-es évek elejétől egyre divatosabbá váló dallamos és kemény rock (ez utóbbin belül hard rock és heavy metal), valamint diszkó zenéket Magyarországról importálták magnókazettákon. Az előbbiekre általában házibulikon, az utóbbiakra az 1991-ben megnyílt bárban táncoltak hétvégenként. A bárban kezdetben a tulajdonos szolgáltatta a zenét, eleinte kazettás magnóval, a 2000-es évek elejétől pedig már a Kolozsvárról érkező, hivatásos lemezlovasok által számítógéppel és erősítővel játszott zene a jellemző. A repertoárjukban vegyesen voltak és vannak jelen magyar, román és angolszász könnyűzenei és diszkó slágerek, magyar rock, illetve lakodalmas rock. Mindemellett megjelentek és egyre nagyobb tért hódítottak a legújabb house, mahala és manele zenék is.
Az iskolaigazgató által betanított ünnepi színdarabokat követő táncokon, később bálokon kizárólag cigányzenészek muzsikáltak, egészen az 1970-es évek elejéig, amikor a bálok is lassan elmaradoztak. Kallós Zoltán hatására 1977-től az 1980-as évek elejéig több húsvéti és szilveszteri bálra hívták meg Visába a kolozsvári Bodzafa táncházi zenekart. Ők egy alkalommal lakodalmat is muzsikáltak a faluban.(137) A kolozsvári népzenészek ugyan olcsóbbak voltak a cigányzenészeknél, de a helyi zenei és táncos szokásokat a magyarpalatkai muzsikusok jobban ismerték. A báréi Mácsingó zenekar ezért újra felkapott lett a faluban, a hagyományos hétvégi zenélési alkalmak (1962-1965) megszűnte után még egészen az 1980-as évek elejéig több bált és lakodalmat szolgáltak ki Visában.(138)
„Má’ abba is hattam [a zenélést], nem is kivánom. Há’ még vettem el úgy a cigányoktu’ [a kontrát]. Akko’ miko’ vot ecce’ megint, ho’ táncotunk itt a Zoltinál [a kocsmában]. Akko’ elvettem, ho’ muzsikált Gyurkuca, s... elvettem attul a fiutul, amelyik jár iskolábo. Kolozsvári fiu, Kálmán. Mondam »Kálmán odaadad egy kicsit?« Ő örvendett »Adam!« Akko’ aztán elvettem, hogy ott én is... [zenéljek]. Aztán ho’ elvettem, azóta nem vot a kezembe hegedű (…) Úgy örvendett Kálmán, ho’ elvettem, hogy egy kicsit kiváltottam őtet. Azota nem vettem a kezembe [hangszert].(139)
A hagyományos, paraszti táncélet felbomlását és ezzel összefüggésben a palatkai zenészközpont jelentőségének csökkenését mutatja, hogy az 1980-as évek végén, 1990-es évek elején más táncdialektusokhoz tartozó zenekarok, például a magyardécsei és a kolozsi banda is muzsikáltak visai lakodalmakon.(140) Őket a modern tánczenében való nagyobb jártasságuk miatt fogadták meg, de az idősek elégedetlenek voltak a zenéjükkel, ezért rövid idő múlva félbehagytak velük.
Az 1990-es évektől egészen 2007-ig a hagyományos vonószene már csak lakodalmakon, rendhagyó alkalmakon (például templomszentelés), illetve a magyarországi érdeklődők által közvetlenül vagy a kérésükre megszervezett, táncalkalmakon (táncfilmezés, bál) hangzott fel. A falu egyik legfontosabb gazdasági ünnepe, a tavaszi juhmérés zenei kíséretét is táncházas érdeklődők hatására változtatták meg a visaiak. Az 1970-es évektől egyre többször lemezjátszó, illetve magnetofon segítségével szolgáltatták a mérési mulatság tánczenéjét, az 1990-es évek legvégétől pedig a fent említett családi bandák muzsikáltak. (141)
Az 1990-es évek közepén, a táncos generáció kiöregedésével jelent meg a modern zene a lakodalmakban is. Eleinte külön helyiségben vagy a lakodalom melletti szabad téren, később a vonósbandával felváltva, egyre nagyobb arányban szólt modern, elektronikus zene. Tehetősebb családok lakodalmain kolozsvári és környékbeli magyar lakodalmas együttesek muzsikáltak,(142) vagy egyszerűen magnetofonzenére táncoltak a fiatalok.
A városi együttesek közül nem vált egyik sem a palatkaiakhoz hasonló, állandó zenei szolgáltatóvá Visában. Ennek oka, hogy kizárólag lakodalmakra és nagyobb rendezvényekre specializálódtak, mivel a hétvégi táncos alkalmakra, az 1990-es évek végétől városban és falun egyaránt a jóval olcsóbb kolozsvári lemezlovasokat hívják.
A táncházmozgalomban híressé vált magyarpalatkai banda vezetői Kodoba Márton és Béla Visában először 1958-ban, a mezőgazdasági társulás megalakulásánál muzsikáltak.(143)
„Megeshetik, hogy pont ők [Kodoba Márton és Béla] votak nekünk akkor az esküvönken... Csak vacsora vot zene nékü. (…) A bátyám kiment... Itt votak Visába’ [a zenészek], s egyszer csak jön velük. Akko' vót valami ünnepély, s be vótak fogadva... Társulat... felszentelés. Vot a téesz, s aki nem akart bemenni a téeszbe, akkor azt mondták, meg vót engedve, hogy csináljanak társulatot. S akko’ beleiratkoztak nagyon sokan abba’ (...) Akkor azt fel kellett szentelni. Meg vót szervezve, és akkor fogadtak zenészt is, hogy legyen mulatság. Akko' annak a mulatságnak a végin, hogy itt votak a zenészek, akko' ehozták üket ide, hozzánk... [az esküvőre].”(144)
Az 1980-as évek elejétől már az öttagú bandájuk élén zenéltek Visában, főleg lakodalmakon. Az évtized végétől 2003-ig szinte kizárólag ők muzsikálták a visai lakodalmakat, fokozatosan kiszorítva a Mácsingókat, akik csak kisebb anyagi ráfordítással járó alkalmakkor (például lakodalmas menet kísérése a faluban, magyarországiak által szervezett táncfilmezések és bálok) jutottak lehetőséghez.
Fotó: Pillák István, 1993 nyara
2007 óta a lakodalmak többségét már nem falun, hanem városon (Kolozsváron, illetve Szamosújvárt) rendezik. Ezzel párhuzamosan a palatkaiak zenei szolgáltatása szinte teljesen megszűnt a lakodalmakon. Az esküvő egyes mozzanataira (menyasszony-búcsúztatás, lakodalmas menet a templomig) ugyan még megfogadják őket, de ezek az alkalmak is ritkulnak. A városban tartott lakodalmakon a könnyűzenét és lakodalmas rockot játszó zenészek, illetve a lemezlovas egymást felváltva szolgáltatják a zenét. A táncházas kapcsolatok hatásának köszönhető, hogy egy 2008-as, Szamosújváron megtartott lakodalomba olyan zenekart fogadtak, akik – némi átszervezés árán – táncházi zenét is tudtak muzsikálni.
A faluban 2005 óta évente két-három alkalommal fordul elő hagyományos vonószenével kísért táncmulatság. Ezek nagyobb része idegenek (táncházasok, kutatók) által és számára szervezett bál, ritkábban általuk megrendezett táncfilmezés, kisebb része „rendhagyó” táncalkalom. Előfordul, hogy egy-egy idősebb tánckedvelő férfi kortársaival összefogva születésnapi mulatságot tart, konfirmációra, keresztelőre is hívnak időnként palatkai zenészeket. A 2010-es és 2011-es szüreti bált is a helybeli vállalkozók szervezték a falu számára.
