„Dűljön le a botfalvi vár!”
Karsai Zsiga bácsit Erdélyből sodorta át a háború Magyarországra
és itt lett belőle festőművész. Pécelen lakott feleségével, a hűséges Mária
nénivel az Isaszegi út utolsó előtti házában. A Népművészet mestere díj büszke
tulajdonosaként arról is elhíresült, hogy dél-erdélyi szülőfalujának, Lőrincrévének
énekeit, táncait híven megőrizte, ápolta és továbbadta. Házában egymásnak
adták az ajtót a népzenekutatók Molnár Istvántól Vargyas Lajoson, Martin Györgyön
át Kiss Lajosig. Fáradhatatlanul mondta tollba, magnóra a tudományát, és tanította
a mindenkori ifjúságot. A hagyományőrző népművészeti találkozók elmaradhatatlan
résztvevője volt énekével táncával. Az igaz, hogy táncához akkoriban még hiányzott
a zene. A cigányzenekarok nem tudtak a talpa alá muzsikálni, feldolgozott
zenére ő nem tudott táncolni, ezért jobbára a saját füttyére ropta a táncot.
Pontozó füttyel
Nem volt túl kényelmes dolog saját füttyre táncolni, ezért nagyon megörült, amikor Halmos Bélával, majd később Székely Leventével eredeti formában játszott lőrincrévi muzsikával álltunk elő. Ettől kezdve számtalan közös fellépésen kísértük, ami jó alkalom volt arra, hogy tanuljunk tőle. Gyakori vendége volt a táncházaknak, a Fővárosi Művelődési Ház nemrég lebontott körtermében épp oly otthonos volt, mint a Kassák klubban. Számtalan bel- és külföldi turnét csináltunk végig együtt, a skandináv államoktól Kanadáig. Ezeket az alkalmakat mindig kihasználtam, hogy gyűjtsek tőle, füttyei, dúdolásai nyomán lassan komoly dallamtár kerekedett ki a régi muzsikások (Nuci, Ámosz, Gergi) repertoárjából. De a legemlékezetesebb találkozások az ő kertjében álló nagy diófa alatt zajlottak, ahol sok jó bort megittunk énekelve és beszélgetve, dalokat, fütyült tánczenéket és történeteket gyűjtögetve.
Pécel, 1980, fotó: Sebő Ferencrejtelmek.hu
Ilyenkor gyakran összefutottunk Lázár Ervinékkel is, akik Pécelen nyaraltak Ervin édesapjánál, Pista bácsinál. Egy 1988-as Karsai-kiállítás megnyitására írt Lázár Ervin szöveg szeretetteljes képet fest a hagyományápoló festőművész barátról:
Akik ismerik a Szentírásból Pál apostol rómaiakhoz írt levelét, azok tudják, hogy Isten igazságtalan. Mert amikor a szemére hányják, hogy Jákobról és Ézsauról már születésük előtt eldöntötte, hogy egyiküket szeretni fogja, a másikat nem, arra azt válaszolja: „Azon könyörülök, akin akarok, és az iránt vagyok kegyelmes, aki iránt nekem tetszik.” Mindezt azért mondtam el, mert biztos forrásból tudom, hogy 1920 őszén Isten valami melegséget érzett a szíve táján. Miért is örvendezek? – kérdezte a körülötte állóktól, s a szentek karából valaki fölvilágosította: Mert most október 4-én fog megszületni a Karsai gyerek! Az ám, kiáltott az Úr szeretettel, és nekilátott, hogy ajándékokkal halmozza el a majdani újszülöttet.
Legyen szeretetre méltó, jószívű, bámulják őt a nők, legyen tehetsége vonalhoz, színhez, ritmushoz, nótához, tánchoz, legyen összekötőkapocs sok jószándékú ember között, és természetesen ha eljön az ideje, legyen egy hozzá méltó nagyszerű felesége, mert ilyen sok jó tulajdonságot jó feleség nélkül nehezen tud elviselni az ember.
Én most azért állok itt önök előtt, hogy tanúsítsam, ezek a jókívánságok mind megvalósultak. Pécelen, ahol Karsai Zsigmond lakik, pezsgő baráti, szellemi központ alakult ki körülötte, amelybe van szerencsém nekem is beletartozni, s így a saját szememmel láthatom, milyen magától értetődő természetességgel érzi otthon magát nála az iskolázatlan embertől kezdve az egyetemi professzorig, a táncot tanulni vágyó fiataltól a nyugati műgyűjtőig mindenki.
De hát így van ez, ha istenáldotta emberről van szó. Bár ami azt illeti, kis történetemnek az előbb még nem jártam a végére. Mert ennyi jókívánság után Isten még azon is elgondolkodott, hol lássa meg a gyermek a napvilágot. Úgy próbált neki kedveskedni, hogy a meseszép Erdélyt választotta.
Lehet, hogy Isten tévedett?
Hiszen a húszéves fiú kénytelen űzött vadként elmenekülni szülőföldjéről, hogy aztán oda soha többé végleg vissza ne térjen. Azóta is hányszor gondolhatott elfelhősödő homlokkal szülőföldjére, otthon maradt rokonaira, szeretteire. Lehet, hogy inkább átok, mint áldás Erdély szülöttének lenni?
Egyértelmű válasznak itt van ez a kiállítás, amely unikum a maga nemében, hiszen egy a népi kultúrát, a néptáncot belülről ismerő és gyakorló ember fogalmazza meg nekünk kitűnő festményeken szülőföldje iránti ragaszkodását és az egyetemes emberi kultúra elpusztíthatatlanságába vetett hitét.
Lázár Ervinnel, Pécel, 1985, fotó: Sebő Ferencrejtelmek.hu
Lázár Ervint gyakran faggatták, hogy hallott-e a szülőföldjén, a dunántúli Rácegres-pusztán népdalokat. Ilyenkor Ervin azt válaszolta, hogy náluk csak meséltek, de a mese az nem gyerekeknek való. Népdalt csak Karsai Zsigától, meg Sebő Feritől hallott.
„Megyek az úton lefelé”
Zsiga bácsi sokfelé jártában bő marokkal szórta kincseit.
Tánca olyan híressé vált, hogy az ötvenes években a nagytekintélyű koreográfus,
Mojszejev is meglátogatta és megpróbálta megtanulni a pontozót. Hogy ez sikerült-e
neki azt nem tudom, de koregráfiát készített belőle világhírű együttese számára.
VIDEO
Az igazi hírnevet azonban a táncházmozgalom hozta el számára,
amely ráirányította a figyelmet az eredeti falusi táncokra. Kanadában egy
néptáncfesztivál Zsiga bácsi táncáról kapta a PONTOZÓ nevet.
Sebő Ferenc, ifj. Bartók Béla és Karsai Zsigmond Kanadábanrejtelmek.hu
Népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint az az eset,
amikor Vikár László magával vitte Japánba, előadásainak illusztrálására. Vikár
gyakran járt oda, ezért őt már jól ismerték. Az út előtt jóhiszeműen próbálta
megnyugtatni Zsigát, hogy egy cseppet se törődjön azzal, hogy őt nem ismeri
ott senki, meglátja nagyon kedves népek a japánok, biztosan jól fogja magát
érezni. A hosszú repülőút során az északi sarkkör tájékán Anchorege-ben át
kellett szállniok. Amikor a hatalmas tranzit várón baktattak keresztül, egyszer
csak szembejött velük egy ember, és – Vikár teljes megdöbbenésére – már vagy
ötven méterről kiabálta: Zsiga bácsi!
Magyarlapádi pontozó
Az 1935-ben született Molnár Zsigmond hegedűn játszott pontozóját Falvay Károly gyűjtötte 1966-ban Lőrincrévén. Ez Karsai legkedveltebb pontozódallama. A szóló játék jól mutatja még a régies hegedülésmód jellegzetességeit.
Lőrincrévi pontozó
Hasonlóképp parasztmuzsikás volt Székely Zsigmond
is, aki 1935-ben született Lőrincrévén és 1975-ben települt át Magyarországra.
Hegedüléséről és énekéről – 1985-ben bekövetkezett haláláig – sok felvételt
készítettem. Játéka a II. világháborút követő idők falusi tánczenei divatját
tükrözte. Ez a repertoár meglepően sok régies elemet tartalmazott, különösen
az „öreges csárdás” műfajában. Most hallgassuk meg az imént hallott pontozót
az ő jóval egyszerűbb technikájú előadásában is.
Pontozó
Hallgassunk most meg egy pontozó-folyamatot! A pontozó virtuóz férfitánc, mely valaha tánckezdő funkciót töltött be. Az Erdély-szerte széles körben ismert „sűrű legényes” Maros és Küküllő menti változata. Kísérőzenéjének kontrakísérete gyorsdűvős, gazdagon figurált nyolcados mozgású dallamai tetrapodikus sorokból állnak, s többnyire két – néha több – zenei periódusból épülnek fel. A tánc alapegysége a pontnak nevezett nyolcütemes zárt táncszakasz. A zene szorosan követi a tánc diktálta szerkezeti elveket: a táncbeli zárlatok helyén (a periódusok végén) a zenében is zárlat van. Hegedűn az Erdélyből áttelepült Székely Levente játszik. A háttérben megszólaló klasszikus hangszereken vendégművészek muzsikálnak (Kiss-Domonkos Judit csellón, Gáspár Kornélia fuvolán, Gombai József oboán, Balogh József klarinéton, Geiger György trombitán, Maros Éva hárfán, Keveházi Jenő és János kürtön, Hosmann Erzsébet csembalón).
Pontozó áthangszerelve
A tánckísérő zene meghatározóan fontos kapcsolatban áll magával
a tánccal. Lőrincréve táncairól dr. Martin György írt kimerítő tanulmányt.
Az ő leírásait alapul véve tekinthetjük át azokat a tánctípusokat, amelyek
a lőrincrévi „táncrend”-et alkották.
A páros tánc első, lassú része az öreges csárdás, melyhez
gyorsdűvős kontrakíséret járul. Kivételesen gazdag, régi, ereszkedő jellegű
dallamkincsét vokális alakban 8, 11, 16 szótagos és ún. „jaj-nóta” típusú
dallamok alkotják. Az énekelt dallamváltozatokra az aszimmetria felé hajló
ritmika és a szöveghez alkalmazkodás hiánya a jellemző. Ez utóbbi a dallamritmika
régies önállóságára mutat.
A párostánc második, már kifejezetten csárdásnak nevezett
középső részében az új csárdásstílus hatása érvényesül. E táncrész gyorsabb,
de lassú dűvős zenéje az általános csárdástempónak felel meg. Dallamkincsét
a régi „lassú” meggyorsított dallamai mellett elsősorban a pontozott, alkalmazkodó
ritmusú, közismert, főleg tripodikus (azaz 3 ütemű sorokból álló) új stílusú
és népies műdalok jellemzik.
A páros tánc friss része, a szapora (vagy románul: haţegana),
melynek gyors „esztamos” kísérőzenéjére nyolcados alapmozgású pontozatlan
tetrapodikus (kolomejka) dallamok jellemzőek. Nem túl gazdag dallamkincsében
kevés a régi dallam a mai erdélyi gyors csárdás mindenütt ismert divatdallamai
mellett, melyek újkeletű népies műzenei darabok kölcsönzései.
Lőrincrévi pár: öreges csárdás, gyors csárdás, szapora (haţegana)
Legkitartóbb gyűjtője, Kiss Lajos szerint, Karsai Zsiga több mint 800 népdalt vallott be neki. Műdalokat, nótákat nem is kérdezett tőle, pedig abból is nagy készlete volt. Táncban is kitűnt hatalmas motívumkészletével. Egy-egy igazán jó táncos 20-25 figurából gazdálkodik. A tánckutató Martin György 120-nál is több figurát gyűjtött tőle. Ebbe nyilván az is belejátszott, hogy mivel a gyűjtők, koreográfusok korán felfedezték, a tudása nem kopott meg, sőt az új környezetben még fejlődött is. Legrégibb táncfilmjeit nézegetve Martin egyszer azt mondta neki tréfásan: „Látod Zsiga, azóta egész jól megtanultál táncolni!” Hiába, gyakorlat teszi a mestert. Azt mindenesetre meg kell említeni, hogy amikor hosszú évtizedek után először ment vissza a szülőföldjére, és egy szomszéd falusi lakodalomban fölállt táncolni, a vendégek ámuldozva jegyezték meg, hogy: „Né, úgy táncol, mint a lőrincréviek!”
VIDEO
Lőrincrévi bál, a 81 éves Karsai Zsigmond táncol
Egy időben gyakran felléptünk kettesben is. Két generáció, hagyományőrző falusi és a revival városi előadó együttműködését képviseltük. Én sok mesével, verssel, népzenével vezettem fel Zsiga bácsi virtuóz férfitáncát, mialatt ő hallatlan fegyelmezettséggel ült mellettem, talpig népviseletbe öltözve. A közönség már majd megfeszült a kíváncsiságtól, hogy vajon mint fog csinálni. Amikor fölállt és énekelni, majd tekerőlant kísérettel táncolni kezdett, kirobbanó sikert aratott minden alkalommal. Műsor után pedig elmaradhatatlan aktus volt, hogy a jelenlévő hölgyeket sorra táncoltatta. Sokan mondták neki: - Jaj, Zsiga bácsi, én nem tudok táncolni! Erre az volt a válasz: - Velem tudsz! Elcsodálkoztam a nagyvonalúságán. Egyszer megkérdeztem tőle: - Zsiga, megint mindenkit megtáncoltatsz? - Persze! - mondta. - Még azt a csúnyát is ott a sarokban? Rám nézett, és a világ legőszintébb hangján azt mondta: - Nincs csúnya lány!
Kimeríthetetlen daltudásán csodálkozva egyszer megkérdeztem tőle, hogy mivel vették rá őket ott falun, hogy ennyi memoritert (dallamokat, szövegeket, táncokat) megtanuljanak. A mi gyerekeinkbe három kötelező verset is művészet beleverni! Azt válaszolta: „Másképp nem jutottunk volna hozzá a lányokhoz!”
Falu végén van egy vályú
Sokat beszélgettünk a lőrincrévi románokról is. A nemzetiségi
megoszlás ebben a Maros menti faluban 50-50 százalék volt, 300 magyar és 300
román. Együttélésük zavartalan volt. Amikor az arra szédelgő Maniu-gárdisták
pogrommal fenyegettek, a helyi románok megvédték magyar honfitársaikat. A
táncmulatságot közösen rendezték, a felfogadott zenészek felváltva muzsikáltak
egy-egy menetet mindkét fél számára. A haţegana-t együtt járták, de a többi
tánc eltérő volt, mivel a románok, mint máshol is Erdélyben az egykor közös
táncfajták korábbi verzióit táncolták. Az ő használatukban a forgatós tánc
(az invertita) például a magyarokénál tisztábban őrízte meg az eredeti tánc
aszimmetrikus karakterét. Bartók elsőként írta le ezt a fajta táncot román
népdalgyűjteményének jegyzeteiben: rendetlenül páros tánc-ként. Később, mikor
megismerkedett a bolgár ritmusokkal, rájött, hogy valójában itt is erről van
szó, ezért a teljes már lejegyzett román gyűjtését revideálta, újra lejegyezte.
Érdekes módon ez a ritmikai karakter valahogy a zene érzékelésének
legfelső szintjén lehet, mert sokszor ugyanaz a dallam sem ismerszik fel a
ritmusbeli átértékelés miatt. - Mi a különbség a románok és a magyarok zenéje
közt - kérdeztem egyszer Zsiga bácsit. - Ó, a románoké egészen más. Például
a magyaroknál a falu nótája, a fő sláger ez volt: „Megyek az úton lefelé...”
A románoknál meg ez: „Aj nana naj nanaj...” De Zsiga, ez ugyanaz! Mondtam.
Nem, ez román! - Válaszolta meggyőződéssel.
Hallgassunk meg most egy román forgatóst, románul învîrtita-t,
Jánosi András hegedűjátékával. A lőrincrévi románság jellegzetes páros, forgós
tánca ez, mely aszimmetrikus és szinkópás, daktilikus ritmusú lépésekből épül
fel. A közepes tempójú 4 ütemű sorokból álló dallamok között ritmikailag átértelmezett
„öreges csárdás”-dallamok is előfordulnak. A kontrakíséret aszimmetrikus dűvő.
A dallamokat Karsai füttye után rekonstruáltuk.
Învîrtita
Karsai Zsigmond, 2010. október 4-én töltötte be a 90. évét. Ezzel a műsorral köszöntöttem őt sokunk nevében, akik tanítványai, barátai, lekötelezettjei vagyunk. Álljon itt az a tündérmese, amelyet a hű barát Lázár Ervin írt, s amelynek hősét Karsai Zsigmondról mintázta. A címe: „Zsiga föstő fest”.
Zsiga föstő az Isaszeg felé eső faluvégen lakott, amivel persze nem mondtam sokat, hiszen amióta a föld gömbölyű, minden falu minden vége Isaszeg felé esik. De Zsiga föstő akkor is a falu Isaszeg felé eső végén lakott, amikor még a föld nem volt gömbölyű. Na ugye, így már egészen más! Ebből egyfelől napfénynél világosabban következik, hogy amit elmesélek, az réges-réges-régen történt, másfelől az is látszik belőle, hogy aki nem akarja, annak nem kötelező elhinni színes-színig igaz történetemet. De aki elhiszi, az tudja jól, hogy ekkoriban az egész világ fehér volt. A hófehér égbolt alatt, a hófehér földön, a hófehér tengerek partjain hófehér erdők lombosodtak, hófehér folyók kanyarogtak a hófehér hegyek között, hófehér tehenek ittak a hófehér habokból, a hófehér réteken hófehér fűszálak lengedeztek, s a hófehér fűszálon hófehér katicabogár sétált, akinek fogalma sem volt róla, hogy neki hét pöttye van, hiszen hófehér háton hófehér pötty, az annyi, mint a semmi.
Jó dolga volt Zsiga föstőnek. Naphosszat hevert hófehér hátán, hófehér kertjének hófehér fái és hófehér bokrai között. Ha meg nagy ritkán festeni támadt kedve, elővette hófehér palettáját, kinyomta rá a hófehér festéket, és hófehér ecsetjével hófehér tájakat, hófehér csendéleteket és hófehér aktokat pingált a hófehér vászonra. Ha elkészült, nagy büszkén mutatta:
– Na, milyen?
Milyen lett volna?! Hófehér!
Ilyen hófehéren forgott a világ kereke egészen addig a nevezetes napig, amikor Bazsarózsa Mária sírva fakadt.
Hogy mi közünk nekünk Bazsarózsa Máriához? Sok, nagyon sok, mivel ő Zsiga föstő felesége. Bazsarózsa Mária igazán szemrevaló fehérszemély volt, nála fehérebb személyt elképzelni is nehéz lenne. A haja fehér, mint a vadgesztenye, a szeme fehér, mint a smaragd, ajka fehér, mint a rubin, a bőre fehér, mint a hajnali nap fehér ragyogása. Ott ült hát Bazsarózsa Mária fehér szobája fehér székén, s fehér szeméből nagy, fehér könnycseppek potyorásztak, panaszosan végigfolytak fehér arcán, s rácsöppentek fehér pruszlikjára.
– Mi bajod, édes, egyetlen lelkem, bogaram? – kérdezte Zsiga föstő, aki, mint látjuk, a szép szavakért sem ment a szomszédba, de a szép szavak azokban a világ eleji időkben is annyit értek, amennyit most.
– Azért sírok – hüppögte Bazsarózsa Mária –, mert olyan egyforma minden ruhám.
Ajaj, érezte ám Zsiga föstő, hogy nagy baj van. Itten ruháról van szó, abban pedig a nők nem ismernek tréfát. Összeszedte hát minden ékesszóló-tudományát, és rázúdította Bazsarózsa Máriára.
– Már hogy volna egyforma, amikor van hosszú, rövid, kivágott, bevágott, slingelt, buggyantott, suttyantott, pliszírozott, passzírozott, áthúzott, horgolt, kötött, kézzel szőtt, nyújtott, koptatott, bolyhozott, selymes, recés, szűk, zsák, mák, rák…
– De nem és nem – toppantott egyet fehér cipős, fehér harisnyás fehér lábacskájával Bazsarózsa Mária. – Nem úgy gondolom!
– Hát hogy gondolod, kedveském?
– Nem tudom – sírta Bazsarózsa Mária –, de másmilyen ruhákat akarok.
Látod, ilyenek a nők. Nem tudják pontosan, de a szívük legmélyén érzik. Mert honnan is tudott volna Bazsarózsa Mária a színekről, hiszen akkoriban az embereknek még az álmai is fehérek voltak. De lám, mégis megérezte. Talán egyszer, amikor eltöltötte a Zsiga föstő iránt érzett szeretet, akkor derengett föl neki, mint valami égből szivárgó zene, egy csöppnyi világoskék. Vagy éppen ellenkezőleg, amikor haragra gyúlt iránta, megvillant előtte egy szikrányi piros. De akárhogy is érezte meg, hajthatatlan volt. Csak sírt és toporzékolt – pedig állíthatom, hogy különben nem szokása. Így aztán mit volt mit tenni, Zsiga föstő kénytelen-kelletlen beadta a derekát.
– Na, várj csak – mondta, és odament a műterme sarkában álldogáló nagy, fehér ládához (tulipántos láda volt különben, csak hát ugye, fehér alapon fehér tulipánok?), fölnyitotta a födelét, mélyen belehajolt és matatott, kutatott odabent, zirgett, zörgött, mint egy kisegér. Aztán nagy sóhajjal kiemelkedett belőle, s a kezében egy tubust tartott. Letekerte a kupakját – és láss csodát! –, mint az új világ, maga a győzedelmes világ, a piros festék vakítva áradt a hófehérségbe, és Bazsarózsa Mária felsikkantott a gyönyörűségtől.
Zsiga föstő pirosra festette a felesége szoknyáját.
Bazsarózsa Mária nagy boldogságában kiszaladt az udvarra, végigszáguldotta a kertet, az utcát, hühű, a fehér világban egy tűzgolyó, egy vulkánkitörés, egy csillagrobbanás, piros, piros, piros.
A szemük elé kapták a kezüket mindenek. De csak azért, hogy gyorsan lekapják újra, és tágult pupillákkal igyák a mámoros, lobogó piros csodát.
És zúgás támadt. Én is színes akarok lenni, én is, én is. Egyre többen, egyre erősebben. És a nagy zúgásban Zsiga föstő agyából kikunkorodott egy nagy, piros gondolat. Kapta piros ecsetjét, és pirosra festette a házat, a kertet, a ribizlibokrokat, a tyúkokat, a malacot, piros mosoly jelent meg Zsiga föstő piros bajsza alatt, s már látta magát, ahogy piros ég alatt, piros dombok között, a piros Rákos-patak piros partján, piros hátán heverészik, piros kertje piros fái és piros bokrai között. És ha nagy ritkán fösteni támad kedve, hát előveszi vérpiros palettáját, kinyomja rá a vérpiros festéket, és vérpiros ecsetjével vérpiros tájakat, vérpiros csendéleteket és vérpiros aktokat pingál a vérpiros vászonra.
Zsiga föstő máris az égre fogta ecsetjét. Na, de mit lát? Az ég elhúzódik. Elhúzódnak a vizek. Elhúzódnak az őzek, a nyulak, vadgalambok, kökények, szilvák, kankalinok, harangvirágok. Azt mondják, nem akarnak pirosak lenni.
– Hogyhogy nem akartok?! Hát milyenek akartok?!
– Te vagy a föstő, neked kell tudni – mondják a vizek, az őzek, a nyulak, a vadgalambok, kökények, szilvák, kankalinok, harangvirágok. És azt mondja az ég is.
– Ej – morran egyet Zsiga föstő, és bemegy a műtermébe, fölemeli piros ládájának piros födelét (tulipántos láda különben, na, de piros alapon piros tulipánok?), mélyen belehajol és kutat, matat odabent, zireg-zörög, mint egy kisegér, aztán nagy sóhajjal kiemelkedik, a keze tubusokkal tele; na, látod, és már fest is.
Nyüszög, sikogat, kacarászik, dalol gyönyörűségében a világ. Fölragyognak rajta tűzsárgák, olívzöldek, mélykékek, pirosok. Zsiga föstő izzad, dolgozik. Feldübörögnek a szivárványszínű vízesések, mint a csillagszóró, a kitörő tűzhányó, sárgásvörösen izzik a láva, sötétzölden zúgnak a fenyvesek, aranysárgák a búzatáblák, és nincs megállás, mert jön az ősz; ami eddig zöld volt, azt most sárgára, pirosra kell festeni, aztán jön a tél a sok fehérrel, aztán a tavasz türkizei, rózsaszínei, élénksárgái, áttetsző zöldjei, mosolygós barnái. Dolgozik Zsiga föstő keményen, lám, az emberekre is van gondja, micsoda szépre festi a lányokat, s ahol meg haragot, viszályt lát, oda nagy fekete pacákat pöttyint, hogy épp a szívére ment annak az ordító embernek, a savas eső áztatta erdőket is befeketíti Zsiga föstő, de látszik rajta, jobb szeret esküvőt festeni, virágokat varázsol az ifjú pár lába elé, színes szalagokat lobogtat a menyasszony hajában, szikráztatja a napot, biztos lehetsz benne, hogy estére szép, mélyvörös naplemente lesz – így örvend Zsiga föstő, ha megértést és szeretetet lát.
S ha nagy ritkán akad egy szusszanásnyi ideje, hanyatt fekszik ezerszínű kertje zöld fái és bokrai között, elgyönyörködik gesztenyebarna, bazsarózsaarcú, türkizszemű feleségében, aki zölddel slingelt, sárgával buggyantott, pirossal suttyantott, arannyal pliszírozott, püspöklilával passzírozott, égkékkel áthúzott, robbanóvörös és aléltsárga és kukorékolókék ruhákban sétálgat a csodálatosan tarkabarka világban. És maga sem tudja, miért, olyan boldog Zsiga föstő, amilyen még sose volt. És ha azt kérdeznéd, mi ebből a tanulság, hát csak annyi, láthatod, a világ ügyes-bajos dolgait mindig a nők igazítják el.
Pontozó áthangszerelve
