Folkrádió

Vastaps. A 40 éves Tápiómente ünnepéről

Nem fog beleférni, tudom, hogy nem férhet bele a csetlõ-botló mondatokba az a rengeteg gazdagság, amit a Tápiómente Táncegyüttes beletáncolt a lelkembe ezen a tavaszon. Nekik is két napnak, május 10-ének és 17-ének három-három órája kellett ahhoz, hogy a negyven csodálatos esztendõ alatt megérlelt gyümölcsökbõl elkészítsék azt semmihez sem fogható eszenciát, amelyet lelkünk poharába töltöttek most bele.

Most, hogy mondjam el annak, aki nem kóstolta a jó bort, az ízek, zamatok harmóniáját, hogy mitõl is olyan mámorító felemlegetett ital testessége. Mi, a szerencsések, akik ott lehettünk, évek múlva is emlékezni fogunk a gála hangulatára.

Az együttes-vezetõ Domján Lajos, bátran hetvenkedhet a korával, hiszen jó néhány negyvenesnek is a becsületére válna az a vitalitás, energia, amivel az elmúlt hónapokban is szervezte a nagykátai fiatalok ünnepi készülõdését. A múló idõ most csak azért érdemes az említésre, hogy bele tudjuk élni magunkat abba folytonosságba, amit személyében is jelez Domján jelenléte.

A gyermekkor idején, a Békés megyei településen, a szülõfalu-Csanádapácán még élt a néptánc. Élt, lélegzett, azaz egy-egy alkalommal, egy búcsú napján, egy aratóbál estéjén még olyan parasztemberek perdültek táncra, akik a figurákat a maguk természetes útján, egymástól és nem koreográfusoktól tanulták el. Ebbõl a természetes közegbõl indulva került Budapestre Domján Lajos. Az 1945-ötöt követõ esztendõkben egy a Kodály-i, Bartók-i eszmeiségen nevelkedett együttes-szervezõ generáció kezdte meg mûködését. A két zseniális alkotó tiszta forrásból táplálkozó, de a gyûjtött népzenét az egyéniség erejével átitató, színpadi, pódiumi körülményekhez alakító munkásságát követve, a legtöbben a magyar néptánc formavilágát is a mûvészi igényû elõadásokban kívánták megõrizni, népszerûsíteni. A korszak emblematikus alkotója, Rábai Miklós mellett, kiváló koreográfusok sokasága mûködött, köztük Domján Lajos mestere, Molnár István is. A tõle megtanultakkal és a legjelentõsebb együttesekben eltöltött évek alatt megérlelt tapasztalattal a ’60-as évek második felében Nagykátára érkezõ táncos feladata már az egyre inkább elmaradozó hagyományok életre keltése volt. Gondoljunk csak bele: a falusi fiatalember az élõ néptánc-kultúra élénk emlékével érkezik a fõvárosba 1950 körül és 20 esztendõ múltán már „vissza” kell töltenie a nagyvárosi évek alatt megõrzötteket egy másik vidéki településre. A ma már 50-60 éves elsõ Tápiómentés generáció néhány tagja talán még beleszületett ebbe a világba, többségük azonban Domjánon keresztül talált vissza a tiszta forráshoz. A második-, harmadik-, sokadik generáció már egyértelmûen a „színpadon” tanulta meg és tette magáévá a hagyományos magyar paraszti kultúra szeretetét.

A 70-es évek csodálatos ideája, a táncház-mozgalom nagyszerû, máig élõ sikereket mondhat magáénak. A Budapesten és a néhány nagyvárosban létezõ táncházak létezése ellenére mégsem mondható, hogy általános volna a néptánc jelenléte a mindennapjainkban. De a legnagyobb veszély elhárult, a magyar kultúra minden egyediségét, gyökerességét, alapját magában hordozó tánc-világa megõrizetett. Hozzáértõ alkotók, mûvészek, amatõr- és hívatásos táncosok sokasága tevékenykedik ebben a világban. A megõrzött, filmre vett, vagy éppen a Molnár István által kidogozott módszerrel rögzített, megrajzolt „tiszta források”, azaz az eredeti lépések, táncok megmaradtak. Itt vannak a színpadokon, gondolatokat, történeteket, érzelmeket közvetítenek és nem is üres nézõtereknek!

A magyar néptáncmozgalom betöltötte és betölti hivatását.

Betöltötte, és betölti, mert vannak megszállott, elszánt közösségek, akik éltetik ezt a világot.

És betölti, mert van a Tápiómente Táncegyüttes. Nem volt. Van.

Ezek a fiatalok, mert „ezek a fiatalok”, éltetik.

Igazságtalan és értelmetlen volna a mai generáció milyenségét a legendás elõdeik, a „régi szép (és az idõ múlásával egyre csak szebbé váló) idõk „ma már bizony 50-es, 60-as tagjainak szemüvegén át figyelni õket. Megváltozott a világ. A 70-es, 80-as évek táncosai az újszerûség lendületével élték át az elsõ 20 esztendõt. Miközben baráti kötelékekkel megerõsített közösségé váltak, egyre nagyobb szakmai-és közönségsikereket értek el. A tehetség, a szorgalom, a Domján-i szervezõenergia pillanatok alatt kinyitotta Nagykáta határait és rövid idõ múltán ezek a határok a nagyvilágba helyezõdtek át. Az utazás keveseknek elérhetõ álma az együttes tagjai számára gyakori élménnyé vált. Az akkori kulturális politika a legkiválóbb, népszerû – gondoljunk csak Vásárhelyi Laci bácsira! – koreográfusainak értékelésével szervezete meg a valódi rangot, szakmai elismerést jelentõ fesztiválokat. A Tápiómenete Táncegyüttes sorra aratta a sikereket. Kijárható volt a táncosok fellépésére, utazására kért szabadság, az autóbusz, voltak termelõszövetkezetek, ÁFÉSZ-ek, a járási hivatalokban a közmûvelõdésnek is volt egy asztala. Nem volt hiány az elismerésben.

Az 1989 utáni nemzedékeknek már a legendának való megfelelés terhét is el kell viselnie. Az elõdök családot, munkahelyet és az együttest összekapcsoló fáradozása sem volt könnyû – tisztelet érte –, de „ezeknek a fiataloknak” már nincs módjuk válogatni az állások között. Nem „járható ki” a fellépésre – legyen az akár a város ünnepe –, szóló kedvezmény, szabadság. De megszûntek már az alkalmi szövetségek fesztiváljain túl mutató, országos, szakmai megmérettetések is. Ennek a csapatnak „csak” a közönség tapsa igazolhatja a létezését.

Erre kellenek a tánctalálkozók, az ünnepi gálák és a „hétköznapi” elõadások. Itt bizonyíthatnak a mostani fiatalok, és itt bizonyíthatunk mi, a „közönség” is. Bizonyíthatnak, hogy még sem változott semmi: töretlen lendülettel, igénységgel õrzik és formálják újra az együttes 40 éves, és a magyar néptánckultúra ezer esztendõs hagyományait. Bizonyíthatunk mi is, hogy itt, Nagykátán százaknak igénye, hogy egy néptáncegyüttes rendszeresen szórakoztassa õket, hogy jelenlétükkel legyenek hitelesítõi egy nemes ügynek, hogy gyerekeiket az együttes utánpótlás csoportjaiban megismertessék a lelki- és szellemi egészséget ajándékozó, közösségi élményt adó csodálatos világgal.

Bizonyítottunk. Õk is, mi is.

„Ezek a fiatalok”, három órán keresztül varázsoltak el minket. Már a próbán készített beharangozó filmünk és riportunk felvételein is érezhetõ volt a „most megmutatjuk” hangulat. Ez a generáció már jó néhány esztendeje együtt jelenti a Tápiómentét. Sokuknak nem ez az elsõ, ötévente megszervezett nagy gálája. (Akik hozzám hasonlóan ott lehettek a 30. és a 35. születésnapon is, azok tudják, hogy ez nem akármilyen teljesítmény!)

Mint ahogy, ugyanabba a folyóba sem léphetünk kétszer, úgy ez az elõadás sem ugyan az már, mint néhány éve lett volna. Nem a régi és a most színpadra került nagyszerû, új koreográfiák aránya a lényeg. A szereplõk változtak meg. Nem a lépések lettek pontosabbak. Ez a Tápiómenténél nem probléma. (Akinek az, az Domjánnál nincs a színpadon.) Tizen- és alig huszonévesként is remek elõadásokat produkált már ez a csapat. 2008-ra – no, nem öregedtek meg!- de 20 és 30 közé léptek elõ. Május 10-én és 17-én már felnõtt emberek – van, akinek már gyermeke is a színpadra merészkedett a gálát lezáró ünneplés családi karéjába – keltették életre a színpadra álmodott történeteket. Már nem a lépések pontos követésére, a mozgásra, a hely irányára kell figyelni. Az éjszakába nyúló próbák sokaságán megszerzett biztos technikai tudás, az összeszokottság, a számtalan közös fellépés rutinja adja meg a lehetõséget a mai együttes tagjainak, hogy már nem is a tánc, a zene, az ének, hanem az általuk „elmondott” történet, érzelem, fájdalom és boldogság sûrûsödik bele a szemünk és fülünk által lelkünk felé küldött üzeneteikben. Már nem csak szép lányok vannak a színpadon. Nõk, asszonyok, akiknek hajába a szalaggal együtt befonták már az elsõ szerelem fájdalmas-szép emlékét, a csalódást és az átélt boldogságot. Férfiak, akiknek kellet már választanuk barátság, lány, munka, család, szenvedély, férfias komolyság és fiatalos szenvedély, kalandozó rohanás között. Talán ezért is volt most egészen más a számomra ez az elõadás. Mély, átélt és a közönség számára is átélhetõ érzelmeket közvetítettek a táncosok egymás- és a nézõk felé.

Amit egy amatõr együttes tagjaitól elvárhatunk (és az amatõrség nem a profiktól eltérõ színvonalat, csak az anyagi juttatástól mentes önkéntességet, nem a pénzért, de a szenvedélybõl fakadó elszántságot jelenti), azt meg is kapjuk ettõl a gárdától. Legyünk rájuk büszkék és segítsük õket. Ki-ki tehetsége szerint: tapssal, jó szóval, csizmára, hosszú útra, tehetséges koreográfusra, plakátra, telefonra való dotációval. Sok-sok fellépés lehetõségének megteremtésével. Hiszem, hogy már nekik is épül a Sportcsarnok. Kényelmesen helyet foglaló, egész napos néptánc, népzenei ünnepen, jó reklámmal sok-sok kilométerrõl idecsalogatott lelkes nézõ elõtt is ugyanazt az élményt fogják új híveiknek ajándékozni, amivel ezen a májuson mi lettünk most gazdagabbak.

Legyünk rájuk büszkék!

Mert a mieink, nagykátaiak.

Mert nem csak mieink!

Évezrednyi idõ alatt, génjeinkbe ivódó, hegedûrõl hegedûre átmuzsikáló, lélekbõl-lélekbe áténeklõdõ, lábdobbanásról lábdobbanásra átdübörögtetõ tudás birtokosai. Tehetséggel, lemondással, gyakorlással, térdek fájdalmával és sok-sok tapssal zenésített csodás estével õrzik azt az egyetemes, kulturális örökséget, amely minden magyar ember jogos tulajdona. Ebben a nagyszerû küldetésben mindenkinek megvan a felelõsége, éljen az ember Budapesten, a Tápió vidékén, Székelyudvarhelyen, Érsekújváron…vagy Nagykátán.

Jól állunk. Van egy becsületes társaságunk, akiket megbecsülünk. Domján Lajos töretlen lelkesedésével és Vámos László frisseségével nézhetünk – nem a múltba – a jelenre és a jövõbe!

Hajrá!

Még egy gondolat Hozzátok.

Sok, szép emlék, próbák, fájdalmak, sikerek, utazások, szerelmek, élmények, tapsok, kalandok…

A Ti Tápiómentés éveitek, amelyek gazdagságát sokan irigyelhetjük Tõletek. Mindez a Tietek, és majdani õsz hajú napjaitok kifogyhatatlan lelki tüzelõ anyaga marad.

De a tehetség, az esztendõk sokaságán megõrzött, Molnáron, Domjánon és sokakon át Rátok hagyott örökséggel jól kell sáfárkodnotok. Mások jogos tulajdonát is Rátok bízták. Nincs megállás. A próbák, a fellépések kötelességek is. Néhányatoknál itt az idõ, hogy elgondolkodjon a jövõrõl. Nem sürget az idõ, de a tehetség és tudás felelõssége kötelesség is: néhányatoknak már most el kell gondolkodni arról, hogy hogyan adja tovább az ajándékba kapott javakat.

Kívánom Nektek – és még inkább magamnak, magunknak – hogy minél többeteknek sikerüljön életét olyan irányba kormányoznia, ahol igényes szakmai tudás megszerzése után folytathatja az Õrzõk munkáját.

Gyerünk! Tovább!

Tarnavölgyi

Tapiokultura.hu, 2008. június 10.