Folkrádió

Kovács Norbert Cimbi gondolatai a Fölszállott a páva kapcsán

Az Advent kapcsán készült televíziós műsorban országos szakmai intézményünk egyik munkatársa nyilatkozatából megtudhattuk, hogy a hagyományosan élő paraszti kultúra immár nem létezik, ezért a városi intézmények feladata, hogy azt tovább örökítse, bemutassa. Nos, neki is címezzük a fenti képet, ahol kilenc helyi, vagy környékbeli személy is látható, jelentős életkori eltérésekkel. Mindannyian ismerik a regölés helyi dallamát és szövegváltozatát, mellyel évről-évre végigjárják egy száz lelkes, paraszti gazdálkodásból élő falu házait. A felnőttek emellett ismerik a gazdálkodás, állattartás, növénytermesztés fortélyait, többen tudnak kosarat kötni, ostort fonni, lovat szerszámozni, hajtani, lovagolni, feleségeik pedig el tudják készíteni a hagyományos ünnepi ételeket, süteményeket. A paraszti kultúra tehát létezik. Mindemellett köszönjük a városi kultúrát képviselő intézményeknek, hogy igyekeznek a vidéki (paraszti) értékeket közkinccsé tenni, bemutatni, ezáltal nevelni, érzékenyebbé tenni a nagyvárosok lakóit.

A Fölszállott a Páva margójára

A fenti tépelődés természetesen éppen annyira kisarkított, mint az a megállapítás, amelyre reagálásként született. A TV-ben nyilatkozó személy messze nem úgy gondolta, mint ahogy kimondta. Mi pedig kimondhatatlanul fontosnak tartjuk, hogy a városokban működő közművelődési intézmények, szakmai szervezetek, egyesületek a lehető legszélesebb körök számára tegyék mindennapossá a népdal, népzene, kézi alkotóművészetek átélését, „használatát”. A kérdés csak az, hogy mit és hogyan? Nem szabad nem észrevenni, hogy a népművészet mára egy kiemelt megélhetési ágazat lett, melyben más területekhez hasonlóan egyre nagyobb teret kap a verseny, a „minőségbiztosítás”, a jónál is jobbra, gazdagabbra, sikeresebbre való törekvés. No, hát itt válik el a két vágány egymástól… Amíg a paraszti kultúrában az élet lelki jobbá tételének része volt a népművészet, a városiban inkább gazdasági tényezővé vált. A pénz pedig nagy úr!

Hofi Géza máig élő szavai csengenek a fülembe, amikor egy augusztus 20-i ünnepség kapcsán ezt mondta a rádiókabaréban: „… be akarják csomagolni a Lánchidat…, szép, rózsaszínű, fényes, rezgős… takonyba!...” A nyugati világ majmolása volt ennek a kemény poénnak a háttere, melynek határozottan része volt a valós kritizálási szándék. A túlzásokba forduló cicomázás, torzulást eredményező exrtásítás ellen harcolt már akkor is. Vizuális típus vagyok, így akár magam elé is idézhetném ezt a szürreális képet. Nem kell hozzá más, mint a Lánchíd, meg az említett, életidegen csomagolóanyag. Az egyik évszázados érték, mely elődeink nemzetépítő munkáját dicsérve hirdeti a világnak a magyarok tudását, a másik pedig gyorsan előállítható, értéktelen szemét.

Átvetíthető ez a kép a zenei és táncos kultúránkra is. Az egyik eszköz az évszázados paraszti kultúrából merített matéria, a másik a cukormáz, amely viselkedésben, akrobata mutatványokban, revü elemekben, túlcicomázott viseletekben ölt formát. A néptánc-mozgalom és a népzenei élet nagy személyiségei újra és újra elmondják az ezzel kapcsolatos aggályaikat. Már-már elhinném nekik, hogy Ők is Hofi Géza véleményén vannak. Aztán pedig jön a zsűrizés, a döntés, az eredmény, a díjazás, mely kiemeli, nagyra értékeli, példának állítja a rezgős takonyba való csomagolást. - „Persze, persze, tudjuk, hogy nem minden tökéletes, de értékelni kell, hogy milyen jelentős műhelyekről van szó, hogy mekkora utánpótlást nevelnek, milyen sok előadást tartanak, és hogy hányszor képviselik hazánkat a világban….” Rendben. Értékeljük. De hol a közösség? Hol van az érték, amit ennek a közösségnek képviselnie kellene?

Ilyenkor szívesen megidézném Martin György szellemét és megkérdezném tőle, hogy mit gondol arról, amikor ötven lezselézett hajú srác őrült tempóban, tablóba rendezve táncolja egyetlen személy legényesét, minden lehetséges manírt és színpadi térváltást bevetve, őrülten rohangálva, rángatózva, artikulálatlanul üvöltve… Vajon büszke lenne? Szerintem utálná, megbotránkozna. Pedig az ötvenből legalább húsz még az orrcimpa rezzenését is leutánozta. Hát, még ha látná a próbateremben az elasztikus, herekivillantós pókember ruhákat és az ízületkímélő, méregdrága neonszínű edzőcipőket… Egyet biztosan tudok: Erdélyben csak azért nem verik meg az ilyen srácokat a bálban, mert soha eszükbe sem jut elmenni Erdélybe… Ha mégis kialakulna egy ilyen szituáció, akkor a bölcs falusiak csak legyintenének; - bolond…, hagyjuk!

Az ilyen előadásokat látva gyakran azon vacillálok, vajon nem eleve paródiának szánták-e a művet? Minden esetre abban biztos lehetek, hogy azok a srácok nem ismerik a paraszti kultúrát, nem is kerültek vele kapcsolatba és sajnos a mestereik sem szándékozzák ezeket a gyökereket kialakítani és mélyebbre ereszteni. A táncos csak egy eszköz, csakúgy, mint maga a tánc is. Az önmegvalósítás eszköze, mely háttérbe szorít minden más érdeket és értéket. A koreográfus-oktató önmagát akarja sikerre vinni. S ha egy táncos droid véletlenül öntudatra ébred, hogy a mátrixból megszabadulva személyiséggé csiszolja magát, vagyis elköszön a droidhadseregtől…, nos azt leárulózza, kitagadja, levegőnek nézi. Ebből máris láthatjuk, hogy pedagógiai szándéknak nyoma sincs, hiszen a pedagógus a világra készít fel, útravalót akar adni és büszke rá, ha a tanítványa az életben érvényesül és kiteljesedik.

No, de mi köze a Fölszállott a Páva műsornak ahhoz, amit most összehordtam? Az a véleményem, hogy az idei Páva zászlójára tűzte a takonyba csomagolást. Mindvégig úgy éreztem, hogy a szakma és a televízió totális szembemenése zajlik. Amit a TV este „becsomagolt”, azt az együttesek, mentorok, zsűritagok reggelre megpróbáltak „kicsomagolni”…, sajnos sikertelenül.

Kezdjük mindjárt a forradalmi ötlettel; a zsűri helyett a közönség döntsön.

Nem tudom, hogy a Zsűri tagjai végiggondolták-e a szerepüket, mielőtt elvállalták ezt az évadot, de abban szinte biztos vagyok, hogy a középdöntők tájékán már elgondolkoztak ezen. Tulajdonképpen szinte semmit nem tudtak befolyásolni. A televízió minden pillanatban azt sugallta, erőltette, hogy itt most nincs vesztenivaló. Szervezzünk szavazókat és sikerre vihetjük a produkciónkat!!! A Zsűri veretes szakmai véleményeit a zsibongóból rendre a „SZAVAZZ A ...-AS KÓDRA” kontrák követték. A szavazásra való buzdításnak a legváltozatosabb, leggügyébb formáit megismerve kalandozhattunk végig az adáson. Állítólag a nézettség növelése volt a cél. Nos, valós adatokat nem tudunk, de én biztos vagyok benne, hogy idén csökkenés volt a nézettségben. Azt is tudhatjuk, hogy a szavazatok nem a produkció látványa alapján érkeztek, hiszen a nyolcvan százalékuk az adás első tíz percében megérkezett. Az utolsó produkcióra is!!!! Ez tehát számunkra egyetlen üzenetet hordozott: szervezz és nyerhetsz! Csak széljegyzetként említem, hogy egyszer szívesen meghívnám ebédre azt a híres közjegyzőt, akit évek óta minden adásban emlegetnek (Columbo felesége…). Az egyetlen ok, amiért a szavazásos megoldás nem hozott nagyobb botrányt, hogy az együttesek, szólisták, az eddigi legtisztességesebb viselkedést tanúsítva, még így is képesek voltak örülni egymás sikerének.

Zsibongói „őrület”

A Pávák Pávájának koncepciója az állandó vidámság, a fiatalos, lendületes, örömteliség volt. Nem adunk időt az önmarcangoló izgulásnak, a színpadra lépés előtti felkészülő elmélkedésnek, itt a lényeg az, hogy mindenki mindig vidám és még annál is vidámabb!!! Spontán örömünket pedig mindig éppen elkapja egy kamera. A valóságban úgy zajlott mindez, hogy a zsibongónak nevezett várakozó helyiségben egy határozott televíziós „smasszer” előre beidomított mindenkit, elmondta, hogy mettől-meddig kell teljes tüdőből mulatni! Majd amikor eljött a pillanat, erőteljes hangon kikövetelte a harsány mulatozást. Ha az őrjöngés alábbhagyott, széles gesztusokkal integetve követelte a fokozását. Az első adásnapokon teljes fejetlenség alakult ki, hiszen ezt az elképzelést nem egyeztették előre a szereplőkkel. A zenészek így rendre rázendítettek a legócskább műdalokra, többször előkerültek a román hateganák, Fási Mulatót megszégyenítő dajdajozások. Miután ezt szóvá tettem, nem történt más, mint hogy a következő adásokban az aktuálisan jelen lévő zenekarokat bízták meg a helyszínen, vállukra téve ezzel a felelősséget a zsibongói minőségért. Egy idő után már mindegy volt, hogy mi szól, mert állandósulnia kellett a harsogásnak, ugrálásnak, szurkolásnak. Így eshetett meg, hogy a gazdag népviseletbe öltözött fiatal menyecskék diszkóba illő ugrabugrálással, viktória jelet mutogatva, sikongatva kérték a szavazatokat, vagy hogy a kimértségükről híres székelyek viseletét hordó legények „áj, romale, áj, savale” csingerálással mulattak a lépcsőkön. Rosszallásomat látva smasszer barátunk egyszer aztán félig gúnyosan megkérdezte tőlem, hogy milyen zenét szeretnék hallani? Körülöttünk állt a Szentendre Táncegyüttes felöltözve a legmesésebb rábaközi viseletbe… No, ezt a kérdést kellett volna feltenni két hónappal az adás kezdete előtt!!! Hiszen a Zsibongó volt a Páva második legkiemeltebb színtere! A teljes kiborulásom akkor következett el, amikor Hideg Annát, a híres mezőségi énekest is a hangosan zsivalygó tömegben akarták interjúra bírni. A nagyot halló asszony szégyenkezve szomorkodott, hogy nem értette a kérdéseket, így a válasz sem volt méltó ahhoz, amit Ő itt képviselni szeretett volna. Nem baj, no, Anna néni túlteszi magát ezen! Hiszen ez a műsor nem Őróla szól, örüljön, hogy ott lehetett!

Dizájn

Azt hittem, hogy a két évvel ezelőtti „vérbirkák és vértyúkok” után már nem jöhet rosszabb. A műsor esztétái azonban idén is megtették a magukét. A természetes formák világa nem kell, elég csak, ha ránézünk! Mi sem egyszerűbb, mint egy gyönyörű, régi formavilágot felhasználni és lopni…! Ezt csinálják manapság a silány etno-világzenei együttesek is, sikerük is van, hát miért ne lehetne ugyanezt a népművészet formavilágából merítve megtenni? Csakhogy a digitális megoldások nem sok szépet tudtak ebből kihozni. Okányi Misi mögött pl. az Enterprice űrhajó parkolt, mellette hullott a lelőtt ellenséges hajók robbanásából származó tűzeső… Hallhattunk vicces megjegyzést a Titanic gépházáról és Super Mario akadálypályájáról is… Állandó villogás, csillogás, életidegen színek és effektek, benne az alig látható énekes, vagy szólista. Mindez mire jó? Kinek tetszik? Kit akar elkápráztatni? Mit akar üzenni? Ezzel akarták a modern világ és a hagyományos világ közötti kapcsolatot erősíteni? Szerintem nem sikerült. Sikerült viszont elmarni a hagyományos világban élő nézőközönség jelentős részét és a szakmabelieket is. A néptáncosok százezres tömege egyszerűen nem nézte a Pávát. Ezt első kézből mondhatom, hiszen rendszeresen járom a vidéki együtteseket és mindenhol szóba került a téma. Nem ért annyit a műsor, hogy a pénteki próbát elhalasszák miatta. Őszintén sajnáltam a műsorvezetőket, a gyakran viccesbe hajló öltözeteik miatt.

Belső hangulat, küldetés

Az előző időszakban, a válogatások, nyári táborok során rendezett találkozó-sorozat már önmagában közösségteremtő erővel bírt. Az előzetes alkalmaknál a csoportok ismerkedhettek, találkozhattak, közösségi élményekkel és szakmai értékekkel gazdagodtak. Magyarul Ők is nyertek valamit, nem csak a TV. Most nem volt válogatás, nem volt találkozó, sem tábor. Egyszerűen csak meló, szerződésszerűen. Pontosan ennek megfelelően viselkedtek a szereplők is. Különösebb belső töltöttség nélkül elvégezték a vállalt munkát. A kiesők elkönyvelték, hogy többet nem kell jönniük, majd egy „no, végre egy nyugodt Advent” elmormolása mellett lezárták magukban a Pávát. A Fölszállott a Páva tehát többé nem közösségépítő műsor, amely az értékek átadását célozza, hanem egyszerű show, amely néhány TV-s szerkesztő, tanácsadó elképzeléseit tükrözi.

Néhány pozitívum:

- A Pávák történetének legtisztább, legszínvonalasabb sorozatát hozták a záró műsorszámok, melyeket Fitos Dezső és Kocsis Enikő szerkesztettek. Nagy értéket állítottak színpadra!
- Elismerés jár a szólistáknak, zenekaroknak és táncegyütteseknek, amiért önmagukat a lehető legméltóbb módon képviselték a műsorban. (Azért itt sajnos volt néhány megkérdőjelezhető produkció, ami alapvetően az előzetes szakmai kontroll hiánya miatt kerülhetett be.)

- Pál István Szalonna és Bandája nagy alázattal és tökéletes színvonalon „szolgálta” mindvégig a szereplőket, köszönet jár érte.

- A Zsűri – talán érezve a bajt – egyre mélyebbre nyúló értékelésekkel próbálta korrigálni a kialakult szakmaiatlanságot.

Kovács Norbert Cimbi

Hidakfórum, 2019. január 9.