Folkrádió

Arckép
Blága Károly - néptáncos

A népművészet mestere gyimesi csángó. Erdélyben él, Gyimesközéplakon, egy kis falucskában, ahol a népek a városi ember szemével nézve szegénységben, nyitott szemmel nézve gazdagságban élnek. Látszik a szegénység a tárgyakban, érződik a gazdagság a lelkiekben.


- Mikor tetszett születni?

- 1931-ben születtem, akkor helyezték ide Fazekas István plebánost, ő akkor még fiatal ember volt, jó hangú, jó darabos beszédű ember, ő keresztelt engemet. Így mondták édesapámék, hogy amikor megérkezett, így ajánlta be magát a szószékről: Fazekas István vagyok, az Isteneteket, a Máriátokat és a Jézusotokat, mikor idáig ért, a nép már kezdett rémülni, aztán úgy fejezte be, hogy imádjátok! Huszonkét esztendőt volt itt, akkor aztán Udvarhely mellé helyezték, ott is halt meg. Gazdálkodott, lótartó ember volt, de ő reverendásan sohase járt a faluban. Csizmanadrágban járt, így mondta mindig: én pap vagyok, de csak az oltárnál, ha kijöttem, ugyanolyan közönséges ember vagyok, mint más. Szántott, vetett, gazdálkodott. Igaz, hogy ivott is. A templomból mikor kijött, addig nem ment be a papi lakra, míg a kocsmába be nem tért, egy deci pálinkát becsapott, s akkor ment ebédelni.

- Miért hívja magát mindenki úgy, hogy kicsi Kóta?

- Édesapám nem itt született, hanem Borospatakon, a másik völgyben. Elvették örökbe Kóta Jánosék, mert nem volt gyerekük, így lett mellékneve a Kóta. Én meg, hogy kicsi is vagyok, úgy kezdtek hívni, hogy kicsi Kóta. Bármikor, ha telefonba is szólok, így mondom, így ismernek.

- Édesapja szülei elhaltak, azért fogadták őt örökbe?

- Nem haltak el, csak ők is voltak vagy négyen testvérek, hát egy gyermeket odaadtak a szülők a gyermektelen rokonoknak, hogy ott is legyen. Abban az időben errefele sok ilyen örökbefogadás volt.

- Maguk hányan voltak testvérek?

- Tízen voltunk, én a kilencedik gyermek voltam a családban. Édesapámék jómódban éltek, mert sok birtokuk volt. Igen vallásosak voltak. Minden szombat este összegyűlt a család, mert máskor nem tudott, csak szombaton, és imádkoztak édesapám is, édesanyám is - az olvasót el kellett mondani. Másképpen olyan jó kedélyű család volt, táncra, mindenre. Mindenki táncos volt nálunk. Mindig úgy volt, hogy esténként édesanyám énekelt, a nagyobbak meg a kisebbeket tanították táncolni. Ha nem úgy ment a tánc, édesanyám megállította, és megmutatta, hogyan kell. Így lett belőlem is táncos. Hogy még előbbre vegyem a dolgot, az iskolában első tanuló voltam - az elemi iskolában. Jól ment a tanulás.

- Mikor kezdte az elemit, és magyar iskolába járt-e?

- 1937-ben kezdtem az iskolát végezni, s abban az időben itt a románok voltak, ugyanúgy, mint most, ahogy van. De volt katolikus népiskola, amit Majláth Gusztáv püspök építtetett. Amelyik családban két gyerek volt, egyik ment a román iskolába, másik a magyarba. Én a magyarba mentem, úgyhogy románul nem tanultam semmit sem. Mert úgy volt, hogy harmadik osztályos korban kellett volna heti egy órát tanulni románul, de akkor, 1940-ben bejöttek a magyarok, s én így csak magyar iskolát végeztem. Ezért románul nem tudok semmit, elég sajnos, pedig harminckilenc hónapot voltam katona, de nem tudtam megtanulni. Megértem, hogy mit beszélnek, csak nem tudok felelni. Na, ha már az iskoláról volt szó, elmondom, hogy öt elemi osztályt végeztem, s hogy jó tanuló voltam, édesapámék beírattak Csíkszeredába a gimnáziumba. Fél évre a kosztpénzt befizették, be kellett volna menjek szeptember 15-re, de egy hónappal megnyújtották a szünidőt, mert nem végeztek a takarítással. A szobám be volt rendezve, az ágyam meg volt vetve - az ágyneműt hazulról kellett vinni abban az időben. Erre édesapámat meghívta egy katona barátja Szolnok megyébe szüretre, elmentek, én gyermek voltam, s az állatokat kellett hajtsam fel a legelőre a hegyekbe. Volt itt felül egy keresztapám, gyermektelen emberek voltak, apámmal egyidős, jó barátok. Tartottak méheket, ha felmentem, nekem mézes kenyeret, ha lejöttem, mézes palacsintát adtak. Azt mondta, ne menj gimnáziumba, mert még csángóból pap nem lett soha senki, s apádék egy csomót fizetnek, s a végén csak nem lesz belőle semmi. Úgy el csábítottak, hogy mikor édesapámék hazajöttek, azt mondtam, nem megyek iskolába, megyek örökbe keresztapámékhoz. Édesapám nem akarta, küldött volna iskolába, de édesanyám azt mondta, hadd el, Károly, há olyan sok gyermekünk van, tíz gyermek, s hat fiú, mindegyiknek nem tudtunk lakást építeni, hát ennek szép vagyon van ott a komáéknál, s adjuk oda. Odaadtak örökbe. Nevik után voltam írva, hat esztendeig. Három esztendő múlva az öreg befogadott anya elhalt, keresztapám újra nősült. Annak az asszonynak már voltak gyermekei, unokái, azok engemet már nem szerettek, távol voltam tőlük. Mikor már hat éve volt, hogy ott voltam, összeszólalkoztunk keresztapámval, s otthagytam. Azután hazajöttem, édesanyám nagyon felörült, őt úgy sértette, hogy oda kellett adjon örökbe. Míg katona voltam, azalatt édesanyám aztán elbetegedett, meg is halt. Mint árva gyermek, megnősültem 1956-ban, olyan leányt kaptam, hogy meg voltam elégedve.

- Mikor kezdett komolyabban táncolni?

- Már egész fiatalon, tizenhét éves koromban alapítottak itt, a faluban egy táncegyüttest, annak tagja lettem. Vagy négy évig így együtt voltunk, táncoltunk, vélik jártunk. 1974-ben alakítottunk újra egy tánccsoportot, de akkor már én lettem a vezetője. Voltak koreográfusok is, Csíkszeredából kijöttek, de ők a táncot nem ismerték, csak az összeállítást, mentünk rengeteget versenyre. Első díjat nem nyerhettünk, mert a Szereda együttes kellett, hogy megnyerje, tudnivaló volt, hogy nem kerülhettük meg mi, falusiak a városi együttest. De a második díjat mindig megnyertük. 1984-ben a feleségem elbetegedett, Vásárhelyt megműtötték. Elég nagy segítséget kaptunk, mert Budapestről is, mindenünnen a barátok gyógyszert rendeltek. Öt évet tudtuk nyújtani az életét, 1989-ben meghalt. Akkor már fel volt maradva a táncegyüttesünk. Egy év múlva ezzel a kicsi aszszonykával összeismerkedtünk. Én ismertem őt, mert felsőloki születésű volt, innen a szomszéd faluból, házuknál jártam, férjével is jó barátok voltunk, ő is már kétéves özvegyasszony volt. Összeházasodtunk, azutántól együtt vagyunk.

- Hogyan lesz valakiből jó táncos?

- Annak van egy kis magyarázatja, mert a táncot megtanulni nem lehet. Meg lehet, mert tanítják, de aki vérből nem örökölte, s gyermekkorától nem folytatta, főleg a gyimesi táncot, azt úgy megtanítani nem tudják, mint az eredeti, ahogy van. Gyimesi tánc van vagy harminckétféle, de hogy honnan szedték össze őseink, azt nem tudta még senki megmagyarázni, én sem tudom megmondani. Nem hasonlít semmihez. Azért is nehéz megtanulni egy városinak, mert nem mindegy, hogy egy ember tanít ötvenet, vagy ötvenen táncolnak, s egy nézi. Meg a szülőktől is függött abban az időben, mert a szórakozást a gyermekeiknek a szülők tanították legjobban meg. Úgy mondták, hogy serke tánc, az apróságoknak, a tizennégy éven aluliaknak. Az én fiatalkoromban tizenöt éven aluli nem volt szabad bemenjen a táncba, ezért a gyerekeknek külön csináltak serke táncot. Vasárnap, mikor a fiatalság a templomból kijött, ott vártak a zenészek, s kezdték húzni. Egyetlen táncoló ház volt, egy barakk, s ha nem oda, akkor csűrökbe, s nyárban udvarokon táncoltak. Mindig lámpagyújtásig, mert világosban haza kellett menjenek.

- Mikor járt először Magyarországon táncot tanítani?

- 1990 után rengeteget járunk Magyarországra. 1982-ben jártam először, Martin György, a táncos - jó barátom volt, egyidősek is voltunk - felhívott Budapestre. Ott nekünk ruhát adtak, a gyimesi táncot eltáncoltuk, azt aztán szétosztották, úgyhogy az én táncomat tanulják Magyarországon mind, akik gyimesit tanulnak. Na, ha ez megtörtént, hogy tanították a táncomat, akkor minket minden évben elhívtak különböző helységekre, hogy mutassuk be az ott való tanócoknak, hogy kitől tanulták. Úgyhogy a napig is járunk, rengeteg helyen hál­ istennek Magyarországon, s mindenütt bemutatjuk, hogy a gyimesi tánc hogy megy. Ezért hogy én tanítottam, ezelőtt öt évvel, 2003-ban kapunk egy értesítést, hogy népművészet mesternek nyilvánítottak. Augusztus 20-ra fel kellett menni, utánunk jöttek kocsival, engemet elvittek, Hiller István adta át a bronzérmet, s adtak százhatvanezer forintot. Ez volt augusztusban, s karácsonyra a minisztériumból kapunk egy papírt újra, hogy örömmel hirdetjük, hogy a Magyar Köztársaság nyugdíjba helyezte, kaptam negyvennégyezer-négyszáz forintot havonta. Azt visszamenőleg is már újévtől nekem megadták. Aztán most már annyira növelték a nyugdíjamat, hogy ötvenegyezer-ötszáz forint. Az nekünk jó pénzbe számít, van itt román nyugdíjam is egy kicsi, mert dolgoztam keveset. Azért csak keveset, mert a feleségem betegsége miatt abba kellett hagyjam, s későn is kezdtem volt meg a munkát. Úgyhogy én a magyar nyugdíjjal olyan szép pénzt kapok, hogy senki se kap itt ennyit, kilencmilliót - mi még a régi milliókban számolunk. (Körülbelül 70 000 forint.) Az itt való munkásembereknek senkinek nincs ilyen nyugdíja, akármennyi évet dolgozott, s bármilyen helyt. Mondjuk ötmillión felül nincsen.

- Mit dolgozott, amiért román nyugdíjat kap?

- A traktorgyárnál dolgoztam Csíkszeredában, de ott nem volt annyi időm, ami kellett a nyugdíjhoz, hanem hogy munkaszolgálatos katona voltam, azt beszámították. Végig az egész harminckilenc hónapot munkaszolgálat alatt voltam, semmilyen kiképzést nem kaptunk, mü, mintha rabok lettünk volna, csak így. S valakinek feltűnt, hogy az is kéne számítson, ezért kapok arra is. S akkor még a mezőgazdasági munka, arra is jár, azt a törvényt még Ceausescu hozta, hogy a mezőgazdasági munkások is fizessék a nyugdíjalapot, mert itt kollektív nem volt. (Téesz.)

- A katonaságnál milyen munkát kellett végezni?

- Építkezéseken dolgoztunk. Földmunkától kezdve mindent. De nem a katonaságnak építettünk, hanem egyiket ide osztották be, másikat oda, voltak ezek a tömbházépítések, utakat aszfaltoztunk, volt, aki a bányában töltötte le. Akkori időben így volt, 1949-től ­61-ig rengetegen dolgoztak így, csak nagyon kevesek voltak, akik fegyver alatt szolgáltak. Legtöbb magyar munkaszolgálatos lett, de nem azon múlott, hanem, akinek egy kicsit többecske vagyon volt, annak azt mondták, hogy kulák gyermek, s így büntetésalapon voltunk. Fizetést nem kaptunk semmit. Normára dolgoztunk, de azt mondták, ha nem tudod teljesíteni, hogy azzal a ruházatot, az étkezést megfizesd, akkor édesapád kell hazulról küldje. Hát ilyen nem történt, de mindig így mondták, úgy dolgozzatok, hogy apád ne kelljen hazulról pénzt küldjön. Így volt.

Boros Károly

Demokrata, 2008. január 28.