Folkrádió

Virágvölgyi Márta születésnapjára

Kerek születésnapot ünnepel ma Virágvölgyi Márta. Ebből az alkalomból felidézzük a Magyar Katolikus Rádió Hagyományok éltetői című műsorában elhangzott 2007-ben készült interjút, mely az Óbudai Népzenei Iskola tanárairól szóló interjúkötetben is megjelent. Virágvölgyi Mártával Gyarmathy Dóra beszélgetett. Isten éltessen, Márti!

Hegedű, szövés, tanítás, zenész hangosfilmek... Csoda, hogy minderre ideje jut Virágvölgyi Mártának, az Óbudai Népzenei Iskola egyik hegedűtanárának, aki nyolcéves korában kezdett hegedülni, és szinte az első perctől kezdve zenész akart lenni. Tagja lett a VDSZ Bartók Béla Táncegyüttes zenekarának, tevékeny résztvevője volt a táncházmozgalomnak, alapító tagja a Virágvölgyi zenekarnak. Az 1980-as években készült zenész hangosfilmek lejegyzésével és feldolgozásával is foglalkozik. Talán furcsa, hogy az Óbudai Népzenei Iskolában készült beszélgetés a szövéssel kezdődik, de olyan sokoldalúak az itt tanító tanárok, hogy a könyvet végigolvasva ez nem meglepő.

VM: Az 1970-es évek közepén egy ismerősöm megkérdezte, hogy nem akarok-e szőni. Mondom, két gyerek, tanítás, lejegyzés és zenélés mellett... miért ne? A szövés nagy szerelem lett. Pár óra alatt megmutatta, hogyan kell csinálni, és én bólogattam, hogy igen-igen értek mindent, aztán otthon maradtam a szövőszékkel, és vért izzadtam, amíg rájöttem a szövés technikájára. A szövőszék felvetését, a gyapjúfestést, a különböző technikákat és fortélyokat magam fedeztem fel az évek folyamán. Eleinte székely festékeseket, majd lapp csíkos, valamint indián navajo szőnyegeket szőttem. Tarisznyát és rongyszőnyeget is szívesen készítek. A mintákat régi gyűjtésekből, könyvekből vettem, és ami megtetszett, azokat szőttem meg új színnel, mert a színvilágot én magam találtam ki. Több nemzetközi és országos szövőpályázaton részt vettem, a szőnyegeim legtöbbször díjat nyertek. Önálló kiállításom is volt, de művésztársakkal közösen is állítottunk ki.

GyD: Ezt hogyan lehet egyedül megtanulni?

VM: Az ember próbálkozik. Ott van előttem a fölvetett szövőszék, itt van a két kezem, és akkor nekikezdek. Nagy önmérsékletre tanított meg a szövés, mert bizony az első sor után a második jön és nem az ötödik. És ha a mintát valahol elrontom, akkor azt vissza kell fejteni. Volt úgy, hogy egy egész napon át szőttem, húsz centit haladtam, és azt éjszaka föl keliett fejtenem, ami nagyon nehéz. De ha ezt nem teszem, akkor egy életen keresztül nézhetem a hibát és bosszant, hogy azt az egy éjszakát vagy napot nem szántam rá, hogy visszafejtsem. Szeretek szépen dolgozni.

GyD: Ha jól tudom, Önnél előbb jött a zene és csak utána a népzene iránti érdeklődés. Nyolcéves korában kezdett elhegedülni.

VM: Édesapám gyermekorvos volt és zenekedvelő ember: zongorázott és orgonázott, szerette volna, ha a gyerekei is muzsikálnak. Bátyám zongorázott, én hegedültem, öcsém csellózott. Világéletemben természetes közeg volt a zene. Minden születésnapra, névnapra, karácsonyra kamaráztunk hármasban, ami édesanyáméknak nagy öröm volt. Rengeteg hangversenyre jártunk, óriási művészeket hallhattam élőben, mint például Kodály Zoltán, Yehudi Menuhin, Dávid Ojsztrah, Lamberto Gardelli, Ella Fitzgerald... Tizenöt éves koromban döntöttem el, hogy zenei pályára megyek, így zenei gimnáziumba és konzervatóriumba jártam (utolsó évben Kocsis Zoltán a kamarapartnerem volt!), majd utána a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Tanárképző Szakán szereztem hegedűtanári diplomát.

GyD: És hogyan került a népzene a képbe? Mikor ta-lálkozott előszóra népzenével?

VM: 1971-ben végeztem a főiskolán, és én akkoriban öt különböző, szimfonikus és kamarazenekarban játszottam. A Műszaki Egyetem zenekarában találkoztam későbbi férjemmel, Virágvölgyi Bélával, és az ő jó ismerőse volt Halmos Béla és Sebő Ferenc. Megkérdezték, hogy lenne-e kedvem népzenét játszani. Persze, hogy volt. Ugyanis a Bartók Béla Táncegyüttes koreográfusa, Timár Sándor ekkor szervezett új zenekart az együttes számára. Azt akarta, hogy az addigi gyakorlattól eltérően - amikor a tánc koreográfiaként, a zene pedig szimfonikus vagy cigányzenekari kísérettel, feldolgozott formában jelent meg - a táncegyüttes a színpadon eredeti táncot táncoljon, és ezt eredeti, hagyományos népzenei együttes kísérje. Ehhez a váltáshoz kiváló társak lettek a zenében Halmos és Sebő. 1971 októberében kezdtem a Bartók együttesben muzsikálni. Klasszikus zenéhez szokott fülemnek nagyon nehéz volt megszokni az új muzsikálási módot, az új dallamokat, az intonációt, az aszimmetrikus, „sánta” ritmust... A próbákra egymás után jöttek Erdélyből a jobbnál jobb adatközlők, táncosok és zenészek egyaránt. Mindenki nagyon izgatott volt az újítás lázában. Az akkor, 1971-ben induló táncházmozgalomnak egyébként ez volt a lényege, hogy a tánc lekerüljön a színpadról, hogy ismerjük meg saját népünk zenéjét és táncait, és hogy saját nemzeti kultúránk végre életünk szerves részévé válhasson. Mióta az együttes működik, már sok zenekar került ki innen, például a Sebő, a Muzsikás, a Téka, a Jánosi, a Tekergő, az Újstílus, és még sorolhatnám. Egyedül én maradtam több, mint húsz évig az együttesnél.

GyD: A táncba is belekóstolt?

VM: Persze. Rendes zenész táncolni is tud. De nemcsak emiatt volt fontos a tánc, hanem nagyon jó volt megérezni azt is, hogy mire kell nekem muzsikálnom. Igaz, nem ismerem az összes táncot, nem tudom mindet járni, de hogyha jól vezetnek, akkor szinte bármit el tudok táncolni. Életemnek nagy élménye az a néhány csodálatos táncos pár, például Karsai Zsiga bácsi, Zerkula János bácsi, vagy egy széki ember, akinek a karján röpültem.

GyD: Milyenek voltak ezek a táncházak? Azt hiszem, egy mai fiatalnak elképzelhetetlen az ottani, akkori hangulat.

VM: Nagyszerű volt. A Kassák-klub volt eleinte az állandó táncház, ahol muzsikáltam és táncoltam is sokat. Az is egy fantasztikusan jó műhely volt, akárcsak a Bartók. Itt nagy költők, írók is megfordultak, akiket Sebő Ferencék meghívtak. Nagyon jó beszélgetések voltak, de tanultunk énekeket is, sok néprajzi ismeretet elsajátítottak az odajárók.

GyD: Közben egy zenekart is alapítottak.

VM: Mikor Halmos és Sebő 1973-ban elment egy fél évre Japánba, ott maradtunk zenészek, éreztük, hogy túl sokan vagyunk már egy bandában. Ekkor vált a társaság két együttessé, Sipos Mihály, Csoóri Sándor és Hamar Dániel megalakította a Muzsikás együttest, Jánosi András, Virágvölgyi Béla és én a Virágvölgyi zenekart. Én lettem a prímás, a férjem bőgőzött, Jánosi András volt a kontrás. Mint külön banda, 1974-ben kaptuk meg a Népművészet Ifjú Mestere címet. Később a kontrásunk Csorna Bálint, bőgősünk pedig Kormos Tibor lett. Ekkor alapította meg Jánosi András a Jánosi együttest. Nagyszerű időszak volt. Három évig minden hétvégén táncházat tartottunk az I. kerületi Bem Művelődési Házban. Hihetetlenül jól éreztük magunkat. Még a fáradtságot sem éreztük, pedig sokszor már kimerülten érkeztünk oda. Kitűnő közösség volt, arról nem is szólva, hogy olyan nagyszerű zenét húzhattunk, mint a széki, gyimesi, szatmári, méhkeréki. Sajnos ennek is vége lett, mivel hivatásszerűen ezt nem tudtuk csinálni. Én közben tanítottam, és mindenkinek megvolt a maga hivatása, munkahelye.

GyD: Járt gyűjteni is. Merrefelé?

VM: Sokat jártam Erdélyben. Elsősorban Mezőségen: Széken és Palatkán, Kalotaszegen, Székelyföldön: Székelyszenterzsébeten és Felsősófalván, és Gyimesben, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Később Magyarországon is gyűjtöttünk, például Szatmárban és Somogyban, valamint a Felvidéken, Gömörben. A gyűjtőutakra általában kollégákkal, néha családdal mentem, de az első gyűjtőutamnak egyedül vágtam neki. Nagyon izgalmas volt. A széki buszról leszállva Szabó Pista prímás állt a piactéren, mintha rám várt volna. Őt előző évben, egy pesti táncházban már megismertem. Akkor ő volt az egyetlen nem cigány prímás Széken. Martin György javaslatára a széki zenészek közül elsősorban az ő és Dobos Károly muzsikálásával foglalkoztam. Pista, mint védőangyalom, minden széki zenészhez elkísért. Elmentünk a cigánysorra, ahova mindig vittem a szappantól kezdve az ételízesítőig és a testápolóig, a kávéig és az olajig, cukorig, lisztig mindent, amit lehetett, aminek mindenütt nagyon örültek. Hamar kiderült, hogy én is muzsikálok. Az, hogy egy fehérnép hegedül, Erdélyben - vagy egyáltalán a cigányzenészek között - igen ritka. Pistával és Károly bácsival a muzsikán kívül sok órányi interjút is készítettem, kikérdeztem őket az életükről, a családjukról, a szokásokról, a muzsikálásról, a zenélési alkalmakról, a régi zenészekről, mindenről. Gyakran együtt is zenéltünk, amiből hihetetlenül sokat tanultam. Egy széki lakodalomba még meg is fogadtak prímásnak!

GyD: Mi az, amit csak tőlük lehet megtanulni?

VM: A stílus az, amit nagyon nehéz megtanulni annak, aki nem ott él közöttük. Ők anyanyelvi szinten „beszélik ezt a nyelvet”, gyerekkoruk óta ebbe nőnek bele. Mi mindenképpen idegen nyelvként tanuljuk meg, s mint ilyennek, először szóról szóra meg kell tanulnunk a szavait, szókincsét, kifejezéseit, hanglejtését, ritmusát, kiejtését, hogy azután szabadon használhassuk. A zenei kifejezéseket ugyanúgy meg kell tanulni, mint ahogy például a „köti az ebet a karóhoz” helyett nem mondhatjuk azt, hogy „köti a kutyát a karóhoz”, mert bár jelentése ugyanaz, mégis magyartalan. A zenében a dallam, a hangsúlyozás, a ritmika, a tempó, a díszítések, a vonózás, a kötések, az ujjrendek a legfőbb stíluselemek. Ezeket hangról hangra meg kell tanulnunk, hogy ne legyen stíluskeveredés, például, hogy egy palatkai dallamot ne zárjunk egy széki zárlattal vagy esetleg egy tetszetős kalotaszegi vagy szatmári futammal. Ez azért is fontos, mert az ottani zenészek egy életen keresztül csak egy stílust játszanak, Papp Mari néni, széki énekes szavaival élve „hordozzák” a zenét, míg nekünk, itteni népzenészeknek több tájegység zenéjét kell megtanulnunk és játszanunk, így nagyon nagy a lehetőség a stílusok összemosására. Ugyanakkor minden zenésznek megvan a maga kedvenc tájegysége vagy prímása, amelyben megpróbál a lehető legjobban elmélyedni, de mégis törekedni kell a többi stílus mind alaposabb megismerésére. Mi még abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a legnagyobb zenészekkel, például Kodoba Mártonnal, Kodoba Bélával, Zerkula Jánossal, Halmágyi Mihállyal találkozhattunk, tőlük tanulhattunk, velük muzsikálhattunk, és már a technikai eszközök is a rendelkezésünkre álltak ahhoz, hogy ennek nagy részét rögzíthessük, hang- és képfelvételeken megőrizhessük.

GyD: Van valaki, akit mesterének tekint?

VM: Mindegyiküket a mesteremnek tekintem. De Kodoba Márton került hozzám a legközelebb úgy zeneileg, mint emberileg, annak ellenére, hogy alig pár szót válthattunk, mert ő románul beszélt, én pedig magyarul, mégis muzsikálása, emberi tartása számomra példaértékű. 2002-ben volt az utolsó alkalom, amikor Marcival együtt muzsikáltunk. Az fantasztikus élmény volt! A válaszúti táborban a magyarpalatkai banda volt megfogadva. Napközben tanítottak, este pedig a táncházban muzsikáltak. Nem sokkal előbb jelent meg a „Palatkai népzene című két kötetem, amelyekben zenéjük legszebb dallamait jegyeztem le. Muzsikájukat így már hangról hangra ismertem, játszottam és tanítottam is. A táborban, az egyik szobában a kezdők tanulták a dallamokat, a hangokat (az én kottámból!), míg a szomszéd teremben Marci mesterkurzust tartott néhányunknak. A kötet dallamait mind végigjátszottuk vele, s a dallamok kezdtek egyre inkább palatkaiul szólni. Itt már nem a hangokra, kötésekre kellett figyelni, hanem a zenére magára, az előadásmódra, a hangsúlyozásra, a vonósebességre, a vonóbeosztásra, tehát azokra a finomságokra, amiket nem lehet leírni. Egy egész hetet együtt lehettem és együtt muzsikálhattam velük!

GyD: Hogyan lehet ezt a rengeteg anyagot feldolgozni?

VM: Kottaismerő lévén én az első perctől kezdve lejegyeztem a dallamokat, én csak így tudtam megtanulni őket. Előfordult, hogy az évek során - ahogy mind többet tudtam meg a muzsikálás módjáról -, akár háromszor is át kellett írjam a lejegyzést, és ezzel a saját muzsikálásomat is, ami sokszor borzasztóan nehéz volt. Eleinte csak magnófelvételeink voltak, kép nélkül azonban a játéktechnikáról sok minden nem derült ki. Ezért volt áttörés a videotechnika megjelenése. A táncosokról Martin György és tudóstársai már sok néma- és hangosfilmet készítettek, amelyeken látni lehetett, hogy a táncos hogyan teszi a lábát, milyen figurákat csinál, de ezeken a filmeken a zenészek alig-alig látszódtak, hiszen a gyűjtő számára elsősorban a tánc volt a fontos. Hihetetlen, hogy körülbelül száz év kellett ahhoz, hogy a fonográftól (amellyel Vikár, Bartók, Kodály gyűjtött), a szuper nyolcas filmfelvevőn át eljuthassunk a mindenki számára hozzáférhető videokameráig. Ezzel az eszközzel olyan felvételeket készíthettünk, amelyeken végre a zenészek a főszereplők, és ahol a zenélés mikéntje aprólékosan megfigyelhető, ismételhető, lassítható. A gyűjtés során, a helyszínen az ember óriási élményekkel gazdagodik, de az apróságokat képtelen megfigyelni, elraktározni. Az ő muzsikálásukban kikristályosodott már az az évszázados tudás, ami generációról generációra öröklődött, és nekünk ezt kell ellesni. A videóról pontosan megfigyelhető, lejegyezhető a jobb és bal kéz mozgása, a játéktechnikai elemek.

GyD: Milyen publikációi jelentek meg eddig?

VM: Négy önálló tanulmányom jelent meg a „Zenetudományi Dolgozatok”-ban Szabó István és Dobos Károly széki, és Halmágyi Mihály gyimesközéploki prímás életéről és hegedűjátékáról. Halmos Bélával közösen írtuk „A széki férfitáncok zenéje” című nagyobb lélegzetű összefoglaló tanulmányunkat. Két népzenei tárgyú tanulmánykötet társszerkesztője is voltam. 1989-ben indult el a „Hangszeres Népzenei Példatár” címet viselő sorozat, melyben eddig tizenhárom kötetem jelent meg: mindegyik egy-egy gyimesi, bonchidai, szatmári, kalotaszegi, bogyiszlói, palatkai, széki, ördöngösfüzesi prímás játékát dolgozza fel. 1994-ben az addig megjelent kötetek elismeréseképpen kaptam a Pesovár Ferenc Emlékérmet és a Martin Alapítvány kiemelt I. díját.

GyD: Hogyan vezetett az útja a tanításhoz?

VM: Én tanárnak készültem. Amikor elkezdtem tanítani, az első kilenc évet klasszikussal kezdtem. De akkoriban annyira sok minden volt az életemben (család, két gyerek, tanítás, lejegyzés, Bartók Együttes, gyűjtés, ezek feldolgozása, szövés), hogy kénytelen voltam választani a komolyzene és a népzene között. A népzene mellett döntöttem, mert klasszikus tanár mindig lesz - a főiskolák ontják a hegedűtanárókat, a klasszikus zenetanárokat - népzenész viszont nincsen olyan sok. Ez volt az egyik indok, másrészt úgy éreztem, hogy nekem itt a helyem.

GyD: Nemcsak az Óbudai Népzenei Iskolában tanít, ha jól tudom.

VM: Nem. Budafokon is tanítok, a Nádasdy Kálmán Művészeti Iskolában. Szeretek tanítani. Át szeretném adni mindazt, amit tudok. Néha komoly feladat elé állítanak a gyerekek, amikor meg kell fogalmaznom számomra természetes, alapvető dolgokat. Nagy öröm, ha ennek látszatja is van! Vannak és voltak nagyon jó növendékeim, akik most már főiskolára járnak, és szépen, stílusosan muzsikálnak.

GyD: Mi a siker egy hegedűtanárnak, egy népi hegedűtanárnak?

VM: Siker, hogy örömmel jönnek. Az idősebbeknek rengeteg elfoglaltságuk van, de mégis eljönnek, és itt töltenek egy vagy két órát hétről hétre, akármilyen messze laknak is. Volt olyan növendékem, aki Mosonmagyaróvárról jött Budapestre minden héten kedden azért az együtt töltött két óráért. Másik nagy öröm számomra, amikor hallom a tanítványaimat táncházban vagy színpadon muzsikálni, és az, amit együtt tanultunk, ott életre kel. Nyilván nekik is nagy öröm, de nekem is!

GyD: Említette, hogy választania kellett a klasszikus és a népi hegedűoktatás között. Mi a különbség a kettő oktatása között?

VM: Óriási különbség van, mert a klasszikus tanításnak megvan az évszázados hagyománya. Ott kották vannak, óriási irodalma van, különféle iskolák léteznek. Ez viszont még élő zene, amiről hangfelvételeink, saját élményeink, benyomásaink, tapasztalataink vannak, sőt, a fiatalok még ma is elmehetnek gyűjteni, a zenészekkel együtt muzsikálni, tőlük tanulni.
A népzene iskolai oktatását tulajdonképpen nekünk kell kitalálnunk, mert nincsen metodikája, még nem írtuk meg a módszertanát. Tulajdonképpen mindenki úgy tanít, ahogyan gondolja. A gyerekek általában hallás után tanulnak, nem kottából, de azért van, akivel a kottát is használjuk. A lejegyzett anyag az csak annyi, mint a versben a betű. Csupán mankó, hogy az ember ne felejtse el a szöveget. A stílus megtanulásához a hangfelvételek állandó hallgatása elengedhetetlenül szükséges.

GyD: Az Óbudai Népzenei Iskola akkor egy jó út ahhoz, hogy kialakuljon a népzenetanítás módszertana, nem?

VM: De, persze. Most már az évtizedek alatt tulajdonképpen mindenkinek kialakul a saját metodikája. Egymástól is tanulunk, hogy ezt hogyan, azt hogyan kéne megoldani. Remélem, hogy majd egy kezdő gyerekeknek való kotta is elkészül, hiszen meg kell tanulni hegedülni, akár népzenéről, akár klasszikusról van szó.

GyD: Érdekes hely ez az iskola. Valóban városi, nagyvárosi iskola, de mégis megvan az intimitása. Kik azok a gyerekek, akik érdeklődnek a népzene iránt?

VM: Sokféle növendékem van. Többen vannak, akik a klasszikus zenetanulástól elfordultak, de muzsikálni szeretnének, meg akarják ismerni saját népzenénket, mert ehhez sokkal több közük van, és itt közösségre is találnak. Nagyon vonzó, hogy szinte az első perctől kezdve bandával játszhatnak, s így a hegedülés kötelességből szórakozássá válik. Vannak táncosok is, akik szeretnék jobban megismerni azt a zenét, amire táncolnak. És van kicsi gyerek is, aki mindenképpen hegedülni akar.

GyD: Ahányszor ide jövök ebbe az iskolába, mindig olyan jó a hangulat, mindig barátságos a légkör. Vajon miért van ez? A népzene miatt? A közös zenélés öröme miatt?

VM: Ez is, az is. Nagyon jó tanárok vannak. Tényleg öröm itt lenni, mert szeretjük egymást. Kicsi közösség, amelyben jó a hangulat. Ha valamit megtanultunk, átmehetek a szomszédba, és szólhatok a kontrásoknak, Túri Andrisnak, hogy gyere már, muzsikáljunk. És akkor mindenkinek ragyog a szeme, mert nagyon jólesik az együtt muzsikálás.

GyD: Rengeteg mindennel foglalkozik. Van ezek közül, ami különösen fontos?
Amikor muzsikálok, az a fontos. Amikor tanítok, az a fontos. Az órákon persze nemcsak muzsikálunk, beszélgetünk is rengeteget. Gyakran felelevenednek a gyűjtések során átélt emlékek, élmények, s a gyerekek számára ez mind újdonság. A tanítás egyben nevelés is. A zene igényességre, alázatra tanít, tartást ad. Szőni is imádok, egyik munkával a másikat pihenem ki. Nem tudom, hogy ezek közül melyik a legkedvesebb. Mindig az, amivel éppen foglalkozom.

GyD: Beszélgettünk múltról, jelenről, a jövőről még nem. Milyen tervei vannak?

VM: Még egy évet tanítok, aztán nyugdíjba megyek. Folytatni szeretném mindazt, amit eddig csináltam, csak nem ilyen megfeszített tempóban. Rengeteg munka vár még rám, amit el kell végeznem, és az unokáimmal is szeretnék többet együtt lenni.


Fotó: Virágvölgyi Nóra

2018. január 17.