Folkrádió

ALMÁSI ISTVÁN
Jagamas János emlékezete

Az erdélyi és a moldvai magyar népzene kutatásának a második világháború utáni évtizedekben tapasztalt erőteljes föllendülését jelentős mértékben az a körülmény határozta meg, hogy az – ideiglenesen kedvező nemzetiségpolitikai intézkedések során – 1949-ben létesített Kolozsvári Folklórintézetbe Kodály Zoltán egyik tanítványát, Jagamas Jánost meghívták tudományos főmunkatársnak.

Az ő jelenléte ugyanis eleve szavatolta, hogy a zenefolklorisztika művelése a Bartók és Kodály nevével fémjelzett tudományosság szellemében fog újraindulni, és az a hagyományfeltáró munka fog folytatódni, amelyhez az úttörést egykor Vikár Béla és Seprődi János végezte, kibontakoztatásában pedig olyan jeles kutatók vettek részt, mint Lajtha László, Domokos Pál Péter, Veress Sándor, Dincsér Oszkár és Járdányi Pál. Miután az intézet vezetésével is megbízták, Jagamas János irányította és hangolta össze valamennyi romániai magyar népdalgyűjtő tevékenységét. Ezt már csak azért is tehette, mert intézeti feladatai mellett egyidejűleg a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskola tanára is volt, ahol ő képezte a népzenekutatók újabb nemzedékét. A főiskolán azonban nem kizárólag folklórt adott elő, hanem formatant, majd ellenponttant és zenei paleográfiát is, tehát népdal-kutatókon kívül zeneszerzőket, karmestereket, muzikológusokat, hangszeres művészeket, énekeseket és zenetanárokat is nevelt. Ameddig a körülmények lehetővé tették, következetesen arra törekedett, hogy a Folklórintézetben dolgozó zenészek számát növelje, és közreműködésükkel korszerűen fölszerelt, rendszerezett, gazdag népzenei gyűjteményt hozzon létre.

Jagamas János 1913. június 8-án született Désen. Zenekedvelő családban nőtt fel, s már gyermekkorában muzsikus életpályára vágyott. Először zongoristának készült. Egy súlyos betegség következményeképpen azonban hosszú ideig nem gyakorolhatott, s ezért elhatározta, hogy inkább zeneszerző lesz. Désen Csíki Endre volt a zeneta-nára. Tőle kapta a legfőbb ösztönzést és az alapismereteket. Csíki hívta fel a figyelmét a népdalok szerepére, valamint Bartók és Kodály művészetére, illetve tudományos tevékenységére. Kedves tanárára, akinek igen sokat köszönhetett, Jagamas később mindig nagy hálával és szeretettel emlékezett vissza. A középiskolát Kolozsváron végezte, majd beiratkozott az itteni konzervatóriumba. Zenei képzését most már Marţian Negrea és Mihail Andreescu-Skeletty irányította. Rövid idő múltán kénytelen volt félbeszakítani tanulmányait, és a Dés közelében levő Alőrben vállalt tanítói állást. Ebben a román lakosságú faluban gyűjtött először népdalokat. Az az elgondolás indította román népi dallamok lejegyzésére, hogy azokat majd kórusművekké dolgozza fel, és megtanítja az iskola énekkarának. Nemsokára lehetővé vált viszont, hogy kimagasló zenei tehetségét a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán művelje ki. Siklós Albertnél és Viski Jánosnál tanult zeneszerzést, közben pedig maga Kodály Zoltán avatta be a népzenetudomány kérdéseibe. A mesterétől kapott útmutatás szerint – a Táj- és Népkutató Osztály támogatásával – 1942 nyarán nagyszabású népdalgyűjtést végzett a Kászon-patak mentén fekvő falvakban és Csíkménaságon, majd 1943-ban az udvarhelyszéki Ká-polnásfaluban. A háborús viszontagságok arra kényszerítették, hogy tanulmányait ismét megszakítsa, s csak 1948-ban, harmincöt esztendős fővel nyerte el a zeneszerzői oklevelet Kolozsváron.

Tanáraira haláláig mély tisztelettel gondolt. Magatartására idős korában is a tanítványi alázat és hűség volt jellemző. Tökéletesen illett rá az a krisztusi tanítás, amely szerint „Nem föllebbvaló a tanítvány a tanítónál, sem a szolga az ő uránál. Elég a tanítványnak, ha olyan mint a mestere […]” (Máté: 10/24–25.)

Noha élete céljául a zeneszerzői pályát választotta, az első dalok, kórusművek, vonósnégyesek és zongoraszonáták megírása után szinte másfél évtizeden át teljesen abbahagyta a komponálást, hogy minden idejét a tanításnak és főleg zenefolklorisztikai kutatásainak szentelhesse. Tudományos munkásságában iránytűként vezérelte Kodály intése: „A legragyogóbb elmélet kártyavárként omlik össze egyetlen új adat súlya alatt. Elméletek elavulnak, hibátlanul közölt anyag soha.” (A Magyar Népzene Tára. Szerk. Bartók Béla és Kodály Zoltán. II Jeles napok Sajtó alá rendezte Kerényi György. Budapest 1953. VIII.) Ezt az elvet követve Jagamas mindennél előbbre valónak tartotta a megbízható adatok föltárását. Legsürgősebb feladatául a régebbi gyűjtések területi aránytalanságainak a megszüntetését tűzte ki. Haladéktalanul megkezdte a korábban egyáltalán nem érintett, illetőleg a kellő mértékben még nem ismert vidékek népzenéjének tüzetes kutatását. Páratlan szorgalommal és kitartással, sokszor egészségét veszélyeztetve és anyagi áldozatoktól sem riadva vissza, nagyarányú gyűjtéseket végzett a Fekete-Körös völgyében, Kalotaszegen, a Mezőségen, a Nagy-Szamos és a Felső-Maros mentén, a Kis-Küküllő–Maros közén, az udvarhelyi, a gyergyói és a csíki székelyek, valamint a moldvai, a gyimesi és a barcasági csángók körében. Viszonylag rövid idő alatt több mint hatezer népi dallamot gyűjtött össze. A felerészben gépi felvétellel (fonográfhengeren, illetve magnetofonszalagon) rögzített, felerészben a helyszínen hallás szerint lejegyzett anyagot a Kolozsvári Folklórintézet népzenei archívuma őrzi. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, milyen óriási értékű kincs ez a grandiózus dal-lamgyűjtemény, amely magyar népdalokon kívül számos román, sőt bolgár dallamot is tartalmaz, s amelynek megteremtése Jagamas Jánost a kelet-közép-európai népzenekutatás legkiválóbb képviselőinek sorába emelte, hiszen előtte hasonló teljesítményt csak Bartók Béla, Constantin Brăiloiu és Kodály Zoltán ért el. És azt sem szabad elfelejteni, hogy ugyanannak az archívumnak a többi magyar dallamát csaknem kivétel nélkül Jagamas tanítványai gyűjtötték, mégpedig többnyire az ő személyes irányításával.

A dalok lejegyzési módjával Bartók Béla és Lajtha László útját járta. Hozzájuk hasonlóan Jagamas is azon fáradozott, hogy a dallam, a ritmus és a díszítőelemek minden parányi árnyalatát megjelenítse a kottaképen. Végletekig aprólékos lejegyzései mintegy erős nagyítású pillanatfelvételt nyújtottak a dalokról. Azt az egyszeri hangzó képet rögzítették, amelyet sem az adott énekes, sem más soha nem ismétel meg hajszálpontosan. A népi éneklés sajátosságainak megfigyelése és tanulmányozása, valamint a variánsképződés törvényszerűségeinek megállapítása céljából kétségtelenül nélkülözhetetlenek az ilyen lejegyzések. Az előadásmód általános, táji, helyi vagy egyéni jellegzetességeinek tisztázására irányuló vizsgálódásokat Jagamas mesteri dallamlejegyzései jelentős mértékben segítették. Ebben a tevékenységben a kiváló zenei adottságok mellett a szívós kitartás is elengedhetetlen követelmény. Jagamas a rendkívül időigényes, az idegrendszert kemény próbára tevő lejegyző munkát aszketikus türelemmel végezte. Örökös kételyekkel küszködő, önmagával mindig elégedetlenkedő természetére s a tudomány iránti határtalan tiszteletére jellemző, hogy lejegyzéseit igen sokszor ellenőriztette munkatársaival.

A gyűjtéssel és a lejegyzéssel párhuzamosan rendszerezte a dalanyagot. Nem kevesebb mint tizenkétezer dallamot elemzett és osztályozott, majd elkészítette az erdélyi és a moldvai magyar népdalok típuskatalógusát. Ezzel szilárd alapot biztosított tanulmányainak és köteteinek megszerkesztéséhez.

Kutatási tapasztalatait, eredményeit magvas írásokban összegezte. Minthogy lelki alkatánál fogva inkább tartózkodó, mintsem közlékeny, és mivel hiú becsvágytól tökéletesen mentes szakember volt, csak az igazán fontos, föltétlenül újat jelentő, a tudományt valóban gyarapító témák kifejtését tartotta érdemesnek. Nevét legelőször Moldvai csángó népdalok és népballadák című, Faragó József és Szegő Júlia közreműködésével 1954-ben kiadott könyve tette szélesebb körben ismertté. A Kolozsvári Folklórintézet népdalgyűjteménye alapján az említett típuskatalógus segítségével leszűrt legfontosabb tanulságokat Adatok a romániai magyar népzenei dialektusok kérdéséhez című tanulmányában foglalta össze. Ez előbb német nyelven jelent meg – Beiträge zur Dialektfrage der ungarischen Volksmusik in Rumänien – a Studia memoriae Bélae Bartók sacra című tanulmánykötetben (Budapest 1956. 469–501.), majd magyarul a Zenetudományi írásokban (Bukarest 1977. 25–51.) Jagamas rámutatott, hogy a magyar népzene dialektusterületeiről korábban kialakult helyzetkép megváltozott: a moldvai csángók dallamai különálló zenei dialektusterületet alkotnak, az erdélyi népzene pedig a régi stílusú dallamokban élesen kidomborodó területi sajátosságok folytán több alegységre osztható. A Székelyföld népzenéjét illetően Bartók egykori megállapításainak érvényessége nem csökkent.

Jagamas egyik legérdekesebb fölfedezése az a Szászrégen közelében levő Magyarón, Disznajón és Holtmaroson talált sajátságos ének volt, amelyet ott „a falu nótájának” neveztek, s amelynek a magyar folklórban egyedülálló előadásmódja volt, tudniillik ezt a hatsoros dalt egy énekkezdő és a közösség szabályosan váltakozva énekelte. Erről 1957-ben magyar nyelven az Ethnographiában, román nyelven pedig a Revista de Folclorban számolt be.

Ötesztendei megfeszített munka árán 1958-ban fejezte be Jagamas János – Faragó József részvételével – Romániai magyar népdalok című gyűjteménye összeállítását. Az erdélyi és a moldvai vokális magyar népzene legfőbb dallamtípusainak reprezentatív példáit tartalmazó mű azonban csak a Kriterion Könyvkiadó létrehívása után, 1974-ben láthatott napvilágot. Jagamas nagy körültekintéssel, tudományos és művészi értékük gondos mérlegelésével választott ki a Kolozsvári Folklórintézet népzenei archívumában tárolt dallamok közül 350-et, amelyek a legjellegzetesebb, legfontosabb típusokat képviselték. Népdalaink legátfogóbb gyűjteményét sikerült ilyenformán megalkotnia. Mivel, mint köztudomású, a zenei néphagyományban már régóta túlsúlyban vannak az új stílusú dalok, és – itt gyorsabban, amott lassabban – állandóan apadnak a népzene régi rétegei, a gyűjtők érthető módon legtöbbször már a helyszínen megrostálták a magnetofonszalagra rögzítendő, illetve a lejegyzendő dalokat. Előnyben részesítették, és fokozott ügybuzgalommal nyomozták az enyészet sorsára jutó régi dallamokat. A kutatóknak ezt a hagyománymentő igyekezetét tükrözi Jagamas könyve.

Szabadság, 2007. október 24.