Folkrádió

Legyen a néptánc nemzeti sport

Moussa Ahmed Junior Prima-díjazott táncművész, néptáncos, a nemzetközi tehetségkutatókat és a világ összes kontinensét megjárt Fricska együttes alapítója az utóbbi időben koreográfusként és művészeti igazgatóként valósítja meg álmát. A hagyományt és a korszerűséget ötvöző Urban Verbunk fő célja a magyar identitás megerősítése.


– A Tóth Judittal közösen vezetett Urban Verbunk táncműhely az 1992 óta működő Gödöllői Táncegyüttes bázisán és folytatásaként jött létre néhány évvel ezelőtt. Mit jelez a névváltás?

– Az alapgondolat az volt, és a következő években még elhivatottabban szeretnénk e cél érdekében dolgozni, hogy segítsük a mai ember azonosulását saját kultúrájával, a mi esetünkben a magyar néptánccal. Ezt csak úgy lehet elérni, ha a táncot egy picit átkonvertáljuk, XXI. századivá tesszük, hogy ne egy letűnt korszak poros-nosztalgikus műfaja legyen. Hanem egy élhető, reális és divatos dolog, amibe a néző bele tud helyezkedni, a részesévé tud válni. Egyszóval, mi az Urban Verbunkkal a magyar kultúrát szeretnénk a magyar emberekhez közelebb vinni a hagyományos és az egyedülálló városi folklórszínházi produkcióinkkal egyaránt, ezáltal erősítve nemzeti identitásunkat is. És ami nagyon fontos, a nemi identitást. A táncutánpótlás-nevelés egyik fő feladatának tartom, hogy a gyerekek a férfi-nő erőviszonyokat is lássák, megtapasztalják, hogyan tudnak ebbe a rendszerbe belehelyezkedni. Ebből szerintem most nagy hiány van a világban. A pedagógusok általában nők, kevés a férfierő és -minta a mindennapokban. Nálunk viszont többnyire férfiak tanítanak, ezért az idejárók egyfajta őserőt, apamintát is észrevétlenül magukba szívhatnak. Arról nem is beszélve, hogy mivel a néptánc közösségben zajlik, közösségformáló és -összetartó ereje van. Ha a hagyományainkat, a velünk élő és a jövőt formáló múltunkat jól be tudjuk csomagolni, ezt nemcsak a művelői élhetik át, a közönség is megérzi.

– Vagyis, ahogyan ön megálmodta, hamarosan tényleg nemzeti sport lehet a néptánc?

– Szerencsére e téren már ma sem állunk olyan rosszul. Egyáltalán nem ciki ma néptáncosnak lenni, néptánccsoportba járni, és hogy még menőbb legyen, rajtunk, táncosokon, tanítókon és koreográfusokon is múlik: hogyan mutatjuk be mindezt a médiumokban, közösségi felületeken, miként juttatjuk el a fiatalokhoz. A gyerekeknek, tizenéveseknek látniuk kell, hogy mi is emberek vagyunk, nem szekérrel vagy lóval járunk, mobiltelefont használunk, sőt, ne adj’ isten, ismerjük még a hiphopzenét is. Csak az ilyen életszerű példáknak van igazi hatása, ami aztán kiterjeszthető a tágabb közösségekre. Mint a néptáncos gyerek az iskolában: ha a társai érzik, hogy ő egy másfajta közegben szocializálódva határozott értékeket képvisel, előbb-utóbb kitüntetett helye lesz az osztályban is. A néptánc ugyanis elsősorban nem a technikák oktatásáról, színpadi produkciók betanításáról szól, hanem a hosszú távú nevelésről. Itt nem lehet csak úgy ledobni a fitnesznadrágot edzés után, a néptánccal minden pillanatban együtt kell élni.

– Nem lehet nem észrevenni, milyen belső tűzzel beszél minderről. Mikortól vált világossá, hogy éppen a magyar néptánc lesz az élete?

– Alapvetően nem követtem semmilyen családi hagyományt, a szüleim teljesen civil foglalkozásúak. Kisgyerekként először taekwondózni jártam, ám amikor mondták, hogy meg kell lenni mindkét irányba a spárgámnak, és ehhez muszáj otthon rengeteg gyakorolni, hamar kijelentettem, hogy akkor én ezt nem szeretném tovább csinálni. Anyukámék javasolták helyette a közeli néptánccsoportot. Lementem, és már az első pillanatban úgy éreztem, az utamon vagyok, ezzel szeretnék egész életemben foglalkozni. Még az sem vette el a kedvemet, hogy két-három hónap múlva közölték, egy jó táncosnak nem lehetnek testi akadályai, jó lenne, ha mindkét irányba meglenne a spárga… Így végül csak megtanultam, és vele azt is, hogy az eredmény nem jön magától, dolgozni és keményen küzdeni kell érte.

– Van kedvenc tánca?

– Az erdélyi férfitáncok. Szerintem leginkább ezekben a szólisztikus formákban tud kiteljesedni egy férfitáncos vagy -alkotó. Azért is nagyon szeretem őket, mert jól illenek a céljaimhoz. Az erdélyi férfitáncok nagyon jól passzolnak a mostani elvárásokhoz: a modern ember megemelkedett ingerküszöbét látványban és ritmusban is ezekkel lehet a leginkább átlépni. Ma egy ember általában öt-hat másodpercig tud egyhuzamban figyelni; ha addig nem köti le egy dolog, továbbgörget, elfordul, hagyja az egészet. Az erdélyi legényeseknek pedig éppen ilyen pontszerkezete van, öt-hat másodperces kis etűdökből állnak össze, amelyek egy jó ívre felhúzva komplex, szerencsés esetben katarzissal is járó történetet mesélnek el. Mintha az egész a XXI. század emberének lenne kitalálva, miközben persze ez butaság, hiszen több száz éves, tradíciók alapján kicsúcsosodott tánckarakterekről van szó.

– Visszatérve az Urban Verbunkra: nem­régiben megalapították a világ első gyermeknéptáncszínházát is, első bemutatójuk tavaly áprilisban a Pinokkió volt a Ficánkoló, illetve a Kiskamasz és Nagykamasz csoportok részvételével. Ezzel mi volt a céljuk?

– Nyilvánvaló, hogy a gyerekeket leginkább a saját közegükön keresztül tudjuk megfogni, vagyis ha olyan témát járunk körül, ami nekik is érdekes. Ha csak táncolunk nekik, az ma már kevés, de ha mindezt egy varázslatos történetbe csomagoljuk, akkor úgy mennek haza az előadásról, hogy rögtön maguk is táncolni akarnak. Ezt tapasztalatból mondom. Gödöllőn már régóta hagyomány, hogy ha csinálunk egy bemutatót, akkor az összes városi és környékbeli iskola eljön hozzánk, gyakran tíznél is többször fut egy-egy darab. A Pinokkiót egyébként azért választottuk, mert nem egy divatos, elkoptatott mese, viszont tele van örök érvényű tanulságokkal: miért éri meg igazat mondani, becsületesnek, tisztességesnek maradni, hogyan kell a hibáinkat vállalni, mert csak az hibázik, aki tesz is valamit. Nekünk, alkotóknak pedig nagyon nagy kihívás, feladvány volt, hogy egy olasz meséből miként tudunk magyar dolgot varázsolni, a saját nyelvezetünkre, táncainkra lefordítani. És számos előadáson túl úgy tűnik, a Pinokkió lényege akkor is ugyanolyan jól érthető, ha a címszereplő kisfiú kalocsai papucsban táncolja az erdélyi legényest. De ugyanez elmondható például a felnőtteknek szóló Kötéltánc című produkciónkról is, ahol a városi extrém sport, a parkour elemeit is beépítettük a hagyományos táncokba, miközben a művészek folyamatosan egyensúlyoznak egy óriási forgó körhintán. Mint az életben, egyszer fent, máskor lent.

– A nevelés, tanítás és a színpadi produkciók létrehozása mellett az esélyegyenlőség szintén szívügyük, Nógrád és Heves megyei hátrányos helyzetű falvakban tanítanak vissza táncokat főleg a helyi roma fiataloknak a kormány Roma felzárkóztatási stratégiájához csatlakozva. Három év telt el a program elindulása óta, vannak már kézzelfogható eredmények?

– Ez esetben nagyon fontos, hogy a roma fiatalokhoz azt a csatornát találjuk meg elsőként, amiben ők jól érzik magukat, amiben az értékeik vannak: náluk ez leggyakrabban a zene, a tánc. Ha ebben sikerélményük van, és ezt a társadalom is visszatükrözi, sokkal könnyebben kibillenthetők a nihilből, és becsatolhatók más tevékenységekbe. A fő célunk tehát nem az, hogy ezerszámra neveljük vidéken is a táncosokat, hanem hogy a néptánc segítségével felgyújtsuk picikét a roma gyerekek életösztönét. Mert gondoljunk csak bele, a táncban először vannak a lépések, ha ezeket már tudják, jön a koreográfia, ha ez is megvan, az egészet be kell mutatni valahol. Közben kialakul egy rendszer, felépül egy közösség; sokan, akik még sosem jártak a falu határain kívül, eljutnak akár még a szomszéd megyébe is, miközben pozitív visszajelzéseket gyűjtenek. És ha ilyenkor azt is tudatosítjuk bennük, hogy bár fontos a tánc, iskolába járni még fontosabb, és ezt akár csak minden tizedik belátja közülük, kicsiben már tettünk valamit a nagy egész, azaz az ország jövőjéért.

– Édesapja egyiptomi származású, ah­hoz a kultúrához is ilyen erősen és tevőle­gesen kötődik?

– Nem igazán. Úgy szoktam mondani, hogy az egyiptomi örökségem, vagyis a tüzes természetem, amit a nagyon emblematikus és sallangmentes koreográfiáim kapcsán is sokszor említenek, nekem csak egy szerencsés temperamentum-fűszer. Ismerem persze azt a világot is, de nem tudtam soha a sajátomnak érezni. Itt születtem, itt nőttem fel, nekem Magyarország a hazám.

Farkas Anita

Demokrata, 2019. augusztus 8.