Folkrádió

Fehér Anikó: „TÚL A VÍZEN EGY KOSÁR, ABBAN LAKIK EGY MADÁR…”
Élményközpontú népzenetanítás a felsõoktatásban Kodály útmutatása alapján*

„Mikor fordul egy nép kórjóslata aggasztóra?
Amikor természetes szaporodása megáll, mondja a statisztikus.
Amikor közügyei nem érdeklik többet, mondja az államférfi.
Amikor szabadságáért gyáva fegyvert fogni, mondja a szabadsághős.
Amikor a múltját elveszíti, tesszük hozzá mi.”[sup]1[/sup]

Nagyanyáink és az ő elődeik tudásukat nagyrészt közvetlenül saját szüleiktől kapták. A lányok édesanyjukkal együtt varrogattak, énekeltek, főztek, a fiúk együtt vágták a fát, művelték a földet, nyergelték a lovat. A XX. század közepétől ez a folyamat szinte teljességgel megszakadt, a hagyományos tudás átadásába egy intézmény, az óvoda illetve az iskola ékelődött. Az okok között elsősorban a női emancipációt s a hagyományos nemi szerepek másként való értelmezését említhetjük. Modernebb lett a világ, a megélhetés általánosan véve egyszerűbbé vált, de sok minden elpártolt mellőlünk. Mára szinte eltűntek a meséből soha ki nem fogyó, mindig süteményillatú nagyanyók, akik úgy tudtak figyelni az unoka szavaira, hogy minden mást kikapcsoltak, akiknek akkor csak az volt a fontos. Ma már nemcsak az anyák, de a nagymamák nagy része is dolgozik, s a beszélgetéseket ha más nem: a mobiltelefon csengése szakítja meg gyakran.

Nem, nem sírom vissza a mesésnek tűnő múltat. Nehéz idők voltak azok. Gondoljunk csak bele, ma mennyivel könnyebb: tüzelőhordás és tűzrakás helyett a mikróban gombnyomásra melegszik fel a mélyhűtőből elővett étel, s a sok bíbelődés helyett még meg is nézhetünk valamit a tévében. Igen. De a sok bíbelődés alatt különböző generációk beszélgethettek egymással, gondolatok szárnyalhattak szabadon, s a lélek feltöltődhetett.

Nem a favágást, nem a sok nehéz fizikai munkát, nem a gyakori létbizonytalanságot sírom vissza, hanem az emellett meglévő emberi közelséget, biztonságos emberi kapcsolatokat, generációk tiszteletteljes és gyümölcsöző együttélését, amikor a nagymama tanította kisunokáit énekelni, játszani, az édesanya csitította el a fáradt kis test és léleknyugtalanságát a maga dúdolásával.

Mi az akadálya annak, hogy ezt az idillinek tűnő romantikus élethelyzetet mai, szép új világunkban is megteremtsük? Hogy visszacsempésszünk valamit – ha csak percekre,vagy ha csak időnként is belőle? Bizonyára semmi. Ha megismerjük és megértjük a múlt jelenségeit, könnyebb lesz a dolgunk. Mindez segít döntéseinkben, erőt és biztonságot ad a jövőhöz, megszépíti mindennapjainkat.

Ezek voltak azok a gondolatok-elképzelések, amelyek elindítottak úttörő munkámban.

Az ELTE Tanító- és Óvóképző Főiskolai Kar adjunktusa vagyok negyedik féléve. Mindjárt az elején, a múlt tanév kezdetén merült fel a gondolat, hogy indítsunk egy afféle szabadon választható kurzust népzenéből. Biztattak a kollégáim, hogy már nyolc főtől elindulhat a dolog. Akkor tizenöten jelentkeztek, elsősorban óvónők. Legutóbb nyolcvanan regisztráltak, de számos hallgató jön egyéb helyekről.

Mi lehet ennek a titka?

Aki zenésznek tanult bármilyen főiskolán, jól emlékszik egyetemi, főiskolai életére, de már a konzervatóriumban is volt – népzene óra. A vizsgákra bizonyos mennyiségű dalt kellett megtanulni, s az órákon gyakran recsegő felvételeket hallgattunk – sokszor bizony értelmetlen szöveggel. Persze, nagyon sok kivétel volt és van ma is az oktatók között. Ma már nagyon sok olyan tanár van, aki valóban szívügyének tekinti a népzenét és úgy adja tovább, ahogyan azt kell.

Nézzük – ismét csak Kodályt idézvén – mit is akarok én mondani ezekkel a régi dalokkal, hogyan szeretném tanítani a magyar népzenét.Az óra címe: csodálatos népzene. Igazából etnomuzikológiai alapvetés, de sokat számíta jól megválasztott cím: ezért döntöttem emellett.

A népzenetanításnak a felsőoktatásban kettős a célja:
– megtanítani a hallgatókat a népzenetudomány alapjaira, dalkincsüket növelni, népzenetörténeti tudásukat és stílusismeretüket bővíteni
– felkészíteni őket mindezek továbbadására

A munkát úgy képzeltem, hogy négy félév alatt megpróbálok mindent elmondani a hallgatóknak a magyar népzenéről. A két alapvető stílusrétegről, a tájegységekről és a népzenekutatás történetéről. Így bárki bármikor bekapcsolódhat, mindegy, hogy mivel kezdi. Félév elején mindig van egy-két olyan óra, amikor összeszedjük a legfontosabbakat, tisztázzuk a nép és a népdal, a népzenekutatás és népzenetörténet fogalmakat. Heti egyszer 60 percben folyik az oktatás, ami tőlem igen nagy fegyelmet követel, hisz szívesen mesélnék órákon át.

Sokat töprengtem azon, hogyan is kezdjem, mit is mondjak el tanítványaimnak arról, ami az én legfontosabb ügyem, amivel a legtöbbet foglalkozom. Gyorsan született a döntés: kezdjük az új stílussal. Bartók népzenei rendezési törekvésének is első kiválasztó elve volt a repriz megléte vagy nem léte – azaz új stílusú-e a dal (B-osztály) vagy sem. Ez az a stílustömb, amely a leginkább megérthető. Követhető, könnyen elsajátítható, formatani szempontból könnyedén elemezhető. Ezzel kezdtük. Jó volt ez azért is, mert az új stílusú dalok szövege is közelebb áll a mai fiatalokhoz, mint sok régi szöveg. Ezek a dalok – mint általában a népdalok – a szerelemről szólnak, az elválásról,a katonaságról, a bánatról. Előadásmódjuk is legtöbb esetben tempo giusto, ami közelebb áll a fiatalok szívveréséhez. (Itt jegyzem meg, hogy nézetem szerint régi rétegű, parlando dalt 12 éves kor alatt nem lenne szabad tanítani, hisz nehezen tudják értelmezni a gyerekek ezt az előadásmódot.) Hallgattunk citerazenekari és népdalköri felvételeket, s hamar rájöttem, jól döntöttem. A fiatalokhoz – egy kis magyarázat segítségével gyorsan közel kerülnek a képekkel tüzdelt szerelmes dalok, a búcsúzó katonanóták és egyebek. Eszembe se jutott, hogy ne eredeti anyagot vigyek be hozzájuk. Kizárólag néprajzi gyűjtést, parasztelőadókat hallgattunk. Még a folkszínpad jeleseit sem tartom olyan jónak, hogy velük felvegyék a versenyt! Nem csalódtam, a hallgatók is így találták! Megtanulták, hogy annál hitelesebben senki nem tudja elénekelni a dalt, mint aki átéli. Az, aki nem színpadi produkcióként adja elő, hanem saját sorsának vetületeként.

A második félévben a tájegységek különbségeivel és jellemzőivel foglalkoztunk.

A harmadik félévben mertem vállalkozni a régi réteg stílustömbjeinek vizsgálatára. Ez a legszebb és legátfogóbb anyagrész, rengeteg példát kell hallgatni ahhoz, hogy érthetővé váljanak a különbségek.

A negyedik félév – ez tart most – a népzenekutatás és rendszerezés történetét taglalja. Már a kisiskolások is hallanak arról, hogy Kodály és Bartók elindultak népdalt gyűjteni. De hogy mit találtak, hogyan küzdöttek meg az előítéletekkel, miért dolgozták fel, adták ki őket, arról már kevésbé. Érdekes megemlíteni pl. Virág Benedek esetét, amikor Kazinczytól kérdezi, nem ismeri-e a dal folytatását, amit az ablakon át hallott. Eszébe sem jutott, hogy ő maga megkérdezhetné a cselédlánytól. Vagy Bartók híres gyergyókilyénfalvi párbeszédét. Esetleg Veress Sándor moldvai keserves napjait, a monoton kosztot, a bolhák hadát. A népzenegyűjtés nem mindig romantikus boldogság, gyakran nehéz megküzdeni az eredményért. Tankönyvül Vargyas Lajos: A magyarság népzenéje c. alapvetését választottam, melyhez tíz CD tartozik, de ma már kapható az egész CD-RoM formájában is. Fontos ugyanis, hogy minden korosztály olyan könyvet kapjon a kezébe, amit neki szántak. Ez a mű főiskolásoknak, egyetemistáknak – és felnőtt érdeklődőknek készült, tudományos igénnyel és mértékkel. Mégis olvasmányos, partnernek tekinti az olvasót. Gazdag dalanyag tartozik hozzá. Előadásaimat legtöbbször feltettem a honlapomra is (www.feheraniko.hu), így a hallgatók tovább gondolhatták az előadásokat. Minden félév végén hívok egy-egy vendégelőadót. Énekelünk is az órákon, de kétségtelen, hogy nem a daltanulás a fő célja a kurzusnak, arra itt sajnos nincs idő. Amit hallgatunk, azt meg is beszéljük. Ha lehet, kivetítem a kottát, így látják is, amit hallanak. A szövegek értelmezése rendkívül fontos része a munkámnak. Így a gyakran figyelem nélkül, rutinból énekelt dalok is új értelmezést nyernek. Szívesen emelek ki egy-egy gondolatot, amiről érdemes beszélni – huszonéveseknek. Ilyen volt legutóbb az a mezőségi, magyarszováti dal, melyet vagy tizenöt versszakkal gyűjtöttem:

Azt gondoltam míg a világ
Mindig ég a gyertyavilág.
De már látom, hogy elalszik
Az én babám rám haragszik.

Vagy egy moldvai szakasz:

Akármerről fújjon a szél
Csak engemet egyedül ér.
Fú mást is, de gyengébben ér
S engem igen élesen ér

Ezeket a mondatokat, gondolatokat ízlelgetve más dimenzióba kerülhetünk. Más lesz a fontos utána, mint előtte volt. Remélem, óráim után legalább egy ideig másként gondolkodnak és viselkednek hallgatóim.

Sokan azonosítják a népzenét valamiféle öregeknek való, fáradt, régi dologgal. Hiszen a gyűjtésekben rendre idős, fáradt hangok szólalnak meg. Ma már. De nem így volt ez Kodályék idejében. Akkor még a helyén volt minden, azok énekelték a népdalokat,akiknek kellett, vagyis a fiatalok. Mert miről is szólnak dalaink? Szinte kivétel nélkül a szerelemről, elválásról s a katonaságról. Márpedig ezek az élet hajnalának dolgai! Vissza kellene tenni ezeket a gondolatokat, kiénekelt érzéseket oda, ahová valók, bimbózó ifjaink ajkára és gondolatai közé! Ezen dolgozom, s mondhatom, vannak sikerek.

A régi paraszti világban tehát a hagyományokba belenevelődött a gyerek. A szómagyarázatához ismét az íróhoz fordulunk: „A népek emlékezete a hagyomány. Ahagyomány: egy nemzet válasza életkörülményeire, a nemzet igazi személyisége, mellyelidőben önmagához és feladataihoz hű maradhat.”[sup]2[/sup]

De figyelmeztet fontosságára az agykutató is: „Az emberré válás után évezredeken keresztül párhuzamosan nőtt az agy befogadóképessége. Mára párhuzamosan ollóvá vált szét. Az emberi agy felvevőképessége biológiai okból nem tud gyorsabban nőni. Mivel minden kapacitást leköthet a külső információk befogadása, nem tud figyelni a belső világra, amely az évezredes kulturális örökség hordozója.”[sup]3[/sup]

S hogy tünékeny, változó, kényes valami, ezt írja le az író, aki felelős a nemzetéért:
„… a fényt tulajdon árnyéka emészti el, a hagyományt önmaga látszata, a konvenció,a historizmus. Ezért súlyos tévedés összetéveszteni a magyar nemzeti hagyományt a bőgatyával, meg a múlton való kesergéssel…A hagyomány nem magánügy: a közösségbenképes csak elevenné válni.”[sup]4[/sup]

Nemigen lehet hitelesen és jól népdalt, népzenét, de a tudományát sem tanítani, ha a dalt, mint a hagyomány szerves részét teljesen kiszakítjuk környezetéből. A népdal nem hangok sorozata, amelyet egy bizonyos szövegre ráhúzunk. Nem is példatár a különféle zenei jelenségek magyarázatához – bár kétségtelen, hogy arra is jó. A népdal a magyar lélek tükre, a mindennapokban született, mégis az emberiség örök problémáit feszegető, arra magyarázatot adó irodalmi-zenei képződmény. Bartók egyszerűen ennyit mond: Népdal az, amit sokan és sokáig énekelnek. Kodály szerint az a fontos, mi az, amit a nép énekel. Szendrei Janka szerint a népdal a magyar falu zeneművészete, elsősorban a parasztságé.

Fölmerülhet a kérdés: hogyan viszonyulnak mindehhez napjaink huszonéves fiataljai? Érdekli-e őket ez a sok régiség? Bátran mondhatom: szájtátva hallgatják! Kétségtelen, hogy az előadásmódon is igen sok múlik, de ha a tanár szereti amit csinál…

Hogy sokféle kultúra van, ahhoz nem fér kétség. Magának a szónak – kultúra –értelmezése sem egyszerű, hisz változékony, mobilis jelenségről van szó. Zenekultúráról beszélvén azonban mindenképpen érdemes azt a felosztást szem előtt tartani, mely magas kultúráról és paraszti kultúráról beszél. A paraszti kultúra része a népzene, tehát a népzene a nép „alkotása”. A nép fogalma a Néprajzi Lexikon szerint: az, amivel a néprajz foglalkozik. S mint ilyen, lassan kivész. Napjainkban nem veszett ki azonban teljesen az a réteg, amely emlékszik még a néphagyomány életére, virágzására. Óráinkon a népzene mint a folklór része jelenik meg, tehát bőséges néprajzi magyarázatot is adok minden órán. Arról is beszélünk, milyen a dalt termő vidék viselete, milyenek a táncai. Néha a tanár s a hallgatók is táncra perdülnek… Gyakran nézünk néprajzi hitelességű filmeket, megnézzük, hogyan viselkedik a parasztember éneklés közben. A szokások is fontos részét képezik a tananyagnak. Mindig tudjuk, éppen milyen szakában vagyunk az évnek, s milyen népszokások tartoznak ahhoz az időszakhoz. Ők maguk is megismerik ezeket, s nem csodálkoztam, mikor kiderült, sok lány készített Luca cédulát december 13-án – tudni akarván ki lesz a férje. Nem taníthatjuk tehát a népdalt teljesen kiszakítva hagyományos környezetéből.

Nem taníthatjuk meg úgy, hogy ne értsük a dal minden szavát. Mi az az ispiláng? Mit csinál a béres? Mi a kis kece? Mi a pitty-patty? Mi a sarjútüske? A járomszög? Az asztag? Mit csinálnak a fonóban? Az iglice virág, vagy madár? Ki az a mátka? A babám a gyerekem, vagy a szeretőm? Mennyit ért egy garas? Mire jó az ösztöke? Mi a zsendice? stb. stb. Vajon tudunk-e kapásból válaszolni ezekre a kérdésekre? Bizonyára nem. Hétfő délutánonként a Csodálatos népzene órán ezekre és sok másra is választ kaphatnak az arra járók.

„És mint az ékszer is holt kincs a láda fenekén, életet akkor kap, ha viselik: a népdal is, mennél többeké lesz, annál nagyobb lesz világító és melegítő ereje.”(Kodály Zoltán: A magyar népdal művészi jelentősége, 1929. in: Visszatekintés I-II.Sajtó alá rendezte Bónis Ferenc. Zeneműkiadó, 1974.)

____________________________________

*A KÓTA által szervezett VI. Magyar és Nemzetközi Karvezető Konferencián (Budapest, 2007.márc.2-6.) elhangzott előadás szerkesztett változata.
1 Németh László: Kisebbségben. II. Kiforgatnak a múltunkból. 1942.
2 Németh László: A minőség forradalma.
3 Freund Tamás előadása, 1999.
4 Czakó Gábor: Beavatás

Parlando, 2007. március 25.