Folkrádió

Vérrel festett maszkban üldözik a telet
Hogyan alakult a busójárás hagyománya?

Ismét kolompoktól, kereplőktől és dudáktól hangos a város, újra ellepték az utcákat a fából faragott maszkot viselő, jellegzetes öltözetben dévajkodó emberek – csütörtökön kezdetét vette a messze földön ismert mohácsi busójárás. A több mint kétszáz éves hagyomány az idők során sokat változott, ám mégis ugyanaz maradt. Az MNO annak járt utána, hogy a híres népszokás hogyan nyerte el mai alakját, hogyan lett Magyarország és a világ szellemi-kulturális örökségének egyik legbecsesebb darabja.

A télbúcsúztató, tavaszköszöntő, termékenységet varázsló busójárás Magyarország egyetlen olyan népszokása, amelynek ünneplői fából faragott maszkot viselnek. Ám a Balkánon számos ilyen népszokás él. Miért lehet egyedülálló hazánkban ez a más népek hiedelemvilágában is megtalálható ünnep? Minorics Tünde etnográfus kérdésünkre elmondta, a busójárás egy olyan hagyomány, amely nem a magyarországi népesség körében alakult ki; a mai Bosznia-Hercegovina felől érkező sokácok hozták magukkal, akik a 17. század végén telepedtek Dél-Magyarország vidékeire.

A Mohácsra települő katolikus sokácok igazi multikulturális társadalomba csöppentek bele: az ortodox szerbek, a katolikus németek, a református és katolikus magyarok, valamint a cigányság mellett élték mindennapjaikat, ám egy önálló városrészben, egy másoktól elzárt világban. Szokásaikat, hagyományaikat a színes forgatagban sem hagyták elveszni. A 18. század végéről maradtak ránk az első adatok, hogy a tülkölő, kereplő, kolompot rázó és „bao-bao”-t kiáltozó sokácok farsangkor a tél elűzésén munkálkodtak, és házról házra járva fejezték ki egymásnak jókívánságaikat.

„Busóba megyünk”

Ezzel a nem mindennapi rítusukkal azonban nem maradtak sokáig észrevétlenek, hamar felfigyeltek rájuk a velük együtt élő népek. A mohácsi emberek kezdetben féltek a sokszor valóban ijesztő külsejű alakoktól. A korabeli sajtóhírek arról szólnak, hogyan kellene eltüntetni a gyenge idegzetű nőket riogató maskarás idegeneket még a föld színéről is – meséli a kutató. A sokác kultúrához való igencsak negatív viszonyulás azt eredményezte, hogy a népcsoport még inkább visszahúzódott saját világába. Látszólag eltűnt az általuk közvetített hagyomány, ám a háttérben, lappangva tovább élt.

A 20. század 20-as, 30-as éveiben viszont teljes fordulatot vett a nemzetiségek ügye, egyfajta konszolidáció következett be irányukban – emeli ki Minorics Tünde. Ekkoriban ugyanis a turizmus fellendítése érdekében a nemzeti kultúrák újjáélesztésén kezdtek fáradozni. Így a sokácokat is elő akarták csalogatni képzeletbeli barlangjukból, felismerve hagyományuk tömegeket vonzó erejét. A sokác busók eleinte bátortalanul, majd egyre merészebben léptek a nyilvánosság elé. A busójárás néven elhíresült népszokás pedig egyre látványosabb farsangi ünneppé, Mohács város saját ünnepévé vált.

A néprajzkutató elmondta, az emberek gyakran hangoztatták: „busóba megyünk”. Ez a kifejezés az egész farsangi mulatságra vonatkozott, csak később alakult ki a mai értelemben használt busójárás elnevezés. A busójárás lassan-lassan a város által szervezett turisztikai programmá alakult. Pénzért és borért sokan vállalták, hogy néhány napra busók lesznek. Ám az igazi busók, a sokácok a színfalak mögött maradva, maguk között továbbörökítették a régi tradíciót.

Az 1970-es, 80-as években viszont újra felértékelődött az eredeti sokác hagyomány szerepe – mutat rá az etnográfus. Mohács városa felismerte, hogy a háttérben lévőkre kell figyelni, teret kell engedni a megbújva virágzó ősi sokác hagyománynak. Minorics Tünde szerint így bontakozott ki az a sajátos népszokás, amelyet ma busójárásként tartanak számon az emberiség szellemi-kulturális örökségei közt. A Duna menti városba látogatók ennek ideje alatt betekinthetnek a busók világába, de van ennek a világnak egy olyan intim szférája is, amely a turista szeme elől mindig rejtve marad. „Az nem lehet, hogy no, most busó vagyok ebben az 5-6 napban, és kész” – húzta alá a kutató, utalva arra, hogy busónak lenni nem pusztán egy felvett szereppel való azonosulást jelent, hanem egy belsőleg megélt, saját lényükhöz tartozó világot.

Busónak lenni nem egy szerep

A busóság az emberek egész életét meghatározza. A busók ugyanis rokonsági vagy baráti kapcsolatok alapján csoportokba tömörülnek, és saját szokásrendszert alakítanak ki. A csoportok tagjai év közben is folyamatosan összejárnak, segítik egymást az építkezésben, közösen vágnak disznót, vagy épp együtt nyaralnak. Kulutácz Mátyás, a Busó Club alapító tagja az MNO-nak elmondta: ők többek között még babfőző fesztivált is szoktak szervezni.

Ám a busócsoportok és tagjaik az egész évet a busójáráshoz mérik, szüntelenül készülnek a nagy farsangi mulatságra, amikor is nem vonatkoznak rájuk a hétköznapi morális szabályok. A busójárás mágikus ideje alatt másképp viselkedhet az ember, a maszk mögötti világ óriási szabadsággal ruházza fel őt. Nem véletlen az „ősi törvény” – Kulutácz Mátyás szavajárásában –, amely szerint a busónak nem szabad felfednie magát a zenés kavalkádban.


„Poklade!” – Mi van a maszk mögött?

A busók viselkedése mellett megjelenésükre is ősidők óta lefektetett szabályok vonatkoznak. Egy vérbeli busó szőrével kifordított bundát, fehér vászongatyát és bocskort visel. A bundát öv vagy kötél fogja össze a derékon, amelyre kolompot aggatnak. Elmaradhatatlan kellékek a kereplő, a buzogány, a kürt és a duda, amelynek szólamát a Busó Club alapítója az ördög zenéjének nevez. A leglényegesebb azonban, ami a busót igazi busóvá teszi: az álarc. Englert Antal maszkfaragó az MNO kérdésére leszögezte: a maszk kizárólag puha fűzfából, természetes anyagok (állati szarvak és állati vér) felhasználásával készülhet.

Noha a maszkok stílusa hűen követi a mohácsi hagyományt, mindegyik más és más, magán viseli a készítője által megszabott egyéni, mástól megkülönböztető jegyeket – hangsúlyozta a 40 éve maszkfaragással foglalkozó kézműves mester. Englert Antal elárulta: ő újabban a fa hibáit használja fel álarcai egyedivé tételére, amelyek akkor válnak igazán eredetivé, ha megvan a hit abban, aki készíti, és egyedüli kiválasztott az, aki hordja. A népi iparművész maszkjai egész évben készülnek, és ha valaki beleszeret, 15 és 70 ezer forint közötti áron megvásárolhatja őket. Ám a busók gyakran saját maguk faragják az álarcaikat, így tesz Kulutácz Mátyás is. Szerinte az a jó maszk, amelyik visszanéz az emberre, és mondani akar valamit.

Nos, aki szeretné megfejteni, hogy mit is akar mondani egy-egy busó álarc, látogasson el Mohácsra, és vegyen részt a 2010-es busójáráson, amely idén is sokszínű, változatos programokat kínál az érdeklődőknek! Kulutácz Mátyás annyit elárult: a Busó Club egy 18 méter hosszú és 6 méter széles busómenet-kiállítást rendez, és amikor ő elkiáltja magát, hogy „Poklade!” – ami annyit tesz, átváltozás –, akkor nagy meglepetésben lesz része a nézelődőknek.

Nagy Enikő

Magyar Nemzet Online, 2010. február 11.