Folkrádió

Megkésett beszélgetés Duka János hangszerkészítő-mesterrel

Bár az árkosi hangszerkészítő-mesterről többen írtak az elmúlt élvtizedek alatt (Keresztes Károly, Ioan R. Nicola, Banner Zoltán, László V. Ferenc), örömmel közöljük ifj. Kisgyörgy Mihály Kézdivásárhelyen élő mérnök-tanár új írását, ki közeli rokonságban állott a Duka családdal, s mint ilyen, eddig ismeretlen adatokat is közöl.

Duka János 1899. január 9-én született Bethlenszentmiklóson, de az elemit már Árkoson végezte. Fiatalon megkezdte a hangszerek javítását. 400 hegedűjéről, 50 brácsájáról, 60 nagybőgőjéről és 30 csellójáról emlékezik meg a róla szóló irodalom. Első nyolc hangszerével alakult meg az árkosi népi vonószenekar, melynek prímása volt. Az 1929. évi Székely Kiállításon mutatkozott be hangszereivel. Szerszámait és egy hegedűjét (az ismert zenész, néhai Wutschi Frédi bátyánk ajándékaként) a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum őrzi. 1973. augusztus 3-án hunyt el. Síremléke az árkosi temetőben. Hagyatékát két lánya, Etelka és Erzsébet őrzi.

(kgyz)

— Igen, könyvem, az volt — kezdett vallomásába Jani bátyám, apai nagyanyám testvére. — Akkoriban volt egy olyan sorozat, amelyben minden emberi találmánynak a története benne volt: hogy hol találták fel a gőzgépet, hogy működik a könyvnyomda, meg ilyenek. Nekem szerencsére pont az a szám volt meg, amelyikben a hegedűkészítés is benne volt. Abból sokat tanultam. Legtöbb haszon mégis a javításokból volt. Ami hangszer a kezemen átment, azt mind jól megnéztem magamnak. Így ismertem meg az olasz és német mesterek modelljét is: ez volt az én iskolám. Számtalan hegedűt javítottam, vagy ezret csináltam magam is, de még ma is szinte mindennap tanulok valamit.

Ahogyan bármely mesterség születése, úgy a ritkaságszámba menő hangszeres mesterség mozgatórugója is kétségtelenül az erre vonatkozó igény jelentkezése volt. Végh Béniám (1903—1944) árkosi unitárius esperes-lelkésznek a faluba helyezésével eljött a kedvező körülmény. A kitűnő hegedűs és jó hallású, nem mindennapi zenei műveltséggel bíró lelkész hangszerkészítésre buzdította Dalström Kálmán asztalosmestert, aki mesemondó és naiv rovartani szakértőként is híres volt a környéken. A derék asztalos, aki az iparművészeti és népi fafaragást is kitűnően művelte, nem boldogult a hangszerkészítéssel. Erről beszélt Duka János.

— Egyszer megláttam, hogy Dalström hegedűt akar csinálni. Csakhogy hiába szabdalta-illesztgette a fát, nem akart abból hegedű lenni. Mondtam neki, fogadjunk, ha én nekifognék, hamarabb lenne hegedűm, mint magának. Így kezdtem. Ez — ha jól emlékszem — ’22-ben volt. Aztán persze hamar belejöttem…

Hogy mennyire hamar? 1923-ból való az a fényképfelvétel, amelyen kész a szemiszimfonikus zenekar a hihetetlen gyorsasággal elkészült Duka-hangszerekkel. Négy rigole hegedű, egy brácsa, egy cselló és egy nagybőgő. Végh Béniám művészeti vezető, Régeni Áron unitárius kántortanító és egyházi énekszerző kivételével a zenekar tagjai rövid idő alatt elsajátítják a tudnivalókat. Duka János volt a pírmás, sógora, Kisgyörgy Mihály a másodprímás. A többiek: Dalström Kálmán, Köntés Sándor, Ördög Ferenc, Veres Sándor, Farkas Ferenc és Kiss Ferenc.

Keresztes Károly a Székely Nép 1931. augusztus 30-i számában megjelent cikkéből (A székely zseni. Egy árkosi földműves mint hegedűkészítő) idézünk: Nemrég találkoztam én is ezzel a derék emberrel, és rendeltem én is egy hegedűt. Alig egy hete el is hozta hozzám, s már külső formájának szépsége és tündöklése is meglepett. Annál is nagyobb volt a csodálkozásom, mikor megszólaltattam. Egészséges, tömör, a kiváló régi hegedűkhöz hasonló nemes és tiszta hangja volt. (…) Azóta félretettem értékes, régi hegedűmet, és csak ezen az árkosi hegedűn játszom. Sokszor gondolkodtam azon, hogy vajon nem találta-e el önkéntelenül Duka is Stradivarius készítési módszerét és titkát. Hiszen Stradivarius is csak olyan primitív eszközökkel dolgozott, mint Duka. Neki sincs semmiféle gépje, még lakkja sincs, hanem a fényezést önmaga adja meg dörzsöléssel.

Keresztes Károly jóslatokba bocsátkozik: A híres magyar hegedűkészítő, Nemessányi hegedűi ma kincset érnek, pedig alig két évtizede halt meg, s hegedűi mind nagypénzű angolok és amerikaiak kezébe kerültek. Hátha ez lesz a sorsa az árkosi hegedűknek is? Mindenesetre bizonyos az, hogy jól jár, aki Dukától rendel hegedűt, mert gyári hegedű árán mesterhegedűt kap.

Hogy a jóslat mennyire vált be? Van tudásom arról, hogy került Duka-hegedű Kanadába, Németországba, s arról is, hogy egy Ausztriában értékesített brácsája egy személygépkocsi árát érte 17 évvel a halála után. ,,A gyári hegedű árán mesterhegedűt” megfogalmazás hitelességét személyes élményem is igazolja. 1966-ban egy mázsa búzát fogadott el Jani bátyám édesapámtól a nekem adott hegedűért. (Akkoriban 300 lej volt egy mázsa búza ára, és annyiba került egy szászrégeni hegedű is.)

Duka Jánosnak annyi megrendelése volt, hogy a második világháborúig csaknem teljesen a hangszerkészítésnek szentelte idejét. Földjeit sógora öccse, idős Kisgyörgy Vince művelte feliben. Állandó megrendelőjének, a székelyudvarhelyi tanítóképzőnek gyakran le is szállította a hegedűket. Felesége, Para Vilma ideiglenes vászontokot készített a hangszereknek. Alkalmi megrendelői közt iskolák, muzsikusok, műkedvelő és hivatásos zenészek egyaránt akadtak.

A második világháború alatt a székely határőrség fúvószenekarával az Úz völgyéig sodródik. Az ezred feloszlása után a zenészek gyalog bebarangolták Magyarországot. Az orosz fogságtól regényes fordulat mentette meg. Budapesten találkozott sógora öccsével, Kisgyörgy Benjaminnal, aki felismerte az egyik orosz tisztet, akinek csizmát készített orosz fogsága idején, 1920-ban. Orosznyelv-tudásának köszönhetően Kisgyörgy Benjamin olyan okmányt szerzett, amivel a civil ruhában bujkáló zenészek hazajöhettek.

A háború utáni években a hanyatló gazdasági élettel csökkent a hangszerek iránti kereslet is. Mivel nem biztosított megélhetést, a földeket családjával és sógorával közösen műveli családi társulásban. Ezermesterkedik: fonókerekeket esztergál, tekéket, kugligolyókat, csapokat, koporsódíszeket, pergettyű néven ismert ügyességfejlesztő játékot. Bármit elkészített, amire igény volt. Szombatonként, főleg ünnepek előtt, borbélyműhellyé változtatta asztalosműhelyét.

Kisgyörgy Mihály

Háromszék, 2004. október 28.