Folkrádió

A folklorista Liszka
Liszka József interjú

A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanult régészetet és néprajzot. Miért pont ott, miért pont ezt?

Az akkori Csehszlovákiában nem lehetett, mert abban az évben sem Pozsonyban, sem Prágában nem nyílt régészet, márpedig én régész akartam lenni. Nyolcadikos koromban Vojtech Zamarovský Trója felfedezéséről szóló könyve olyan hatással volt rám, hogy eldöntöttem: én is ilyen felfedező leszek. Akkortájt voltak is a szomszéd Szőgyénben ásatások, ahová alkalmi munkásnak jelentkeztem. Először ástam, aztán kapirgáltam, ecseteltem, később már rajzolhattam is, és egyre jobban érdekelt a dolog.
Szinte elképzelhetetlen, hogy egy kamasznak ehhez legyen türelme.
Nagyon izgalmas ám arra várni, mi kerül elő a föld alól! Még a gimnáziumban is próbáltak lebeszélni, de én hajthatatlan voltam. Az egyetlen komoly akadálynak az tűnt, hogy Budapestre sem lehetett erre a szakra jelentkezni Csehszlovákiából, de valaki azt javasolta, hogy felvételizzek néprajzra, és majd menet közben felveszem mellé a régészetet. Fogalmam sem volt akkor a néprajzról, valami csemadokos táncikálás rémlett és rémisztett, viszont azt gondoltam, ha ilyen kerülő úton juthatok el a régészethez, ám legyen. Az egyetemen ébredtem rá, hogy a néprajz tulajdonképpen élő régészet, csak más módszerekkel dolgozik.

Vagyis elcsábította?

Nagyon hamar, mert láttam, milyen sok köze van az irodalomhoz, történelemhez, egyszerűen a mindennapi léthez, és ez lenyűgözött. Felvettem a régészetet, de a szakdolgozatomat már néprajzból írtam. A sors iróniája, hogy amikor hazajöttem, néprajzos állást nem találtam, úgyhogy az érsekújvári múzeumban tíz évig régészként dolgoztam.

Meg sem fordult a fejében, hogy Magyarországon marad?

Nem, végig tudtam, hogy haza fogok jönni. Nem bűvölt el Budapest, az Országos Széchényi Könyvtáron kívül semmi nem tetszett ott annyira, hogy maradásra bírt volna. Elejétől fogva arra készültem, pontosabban készültünk, hiszen akkoriban többen is tanultunk ott néprajzot, hogyan fogom otthon megreformálni a néprajzkutatást, hogy viszek bele új szemléletet. Ebben sok volt a fiatalos hév, de azért ma is azt gondolom, hogy a néprajz más, több, mint egy Csemadok-napi műsor.

Lehetett erről beszélni anélkül, hogy eretneknek kiáltották volna ki?

Óvatosan lehetett. Először csak arról, hogy a dal, a tánc és az ünnepi viselet csupán kiragadott része a népi kultúrának, a lényeg sokkal gazdagabb. A Csemadok érsekújvári járási szervezetének munkatársaival, Őszi Irmával és Dániel Erzsébettel továbbképző tanfolyamokat szerveztünk néprajzkutatók számára, ahol főleg arra igyekeztem felhívni a figyelmet, hogy a népi kultúra mennyivel tágabb és komplexebb fogalom, mint azt a végletekig leegyszerűsítve s ezzel meghamisítva sokszor nekünk tálalni igyekeznek. Az egyszerű hétköznapok, a munka tárgyai és folyamatai éppúgy hozzátartoznak, mint a lakodalmas énekek, mert az eleink mindezt nem értékmegőrzésként művelték, hanem az életük része volt.
Lehet, hogy a hagyományőrző szemlélet többet ártott, mint használt?
Hogy összegyűjtötték a szokásokat, dalokat, nagyon hasznos volt, de az már kevésbé, hogy úgy tálalták az egészet, mintha csak ez volna a népi kultúra. Holott a hétnek is hat hétköznapja és csak egy ünnepnapja van, és az élet valóságáról sokkal többet árulnak el a hétköznapok.

Maradt annyi hétköznapi tárgy, hogy a rendszerváltás után is volt mit gyűjteni?

Mindig van mit gyűjteni. Nagyon sokszor meghúzták a vészharangot, Herman Ottó már az 1800-as évek végén azt mondta, a népi kultúra el fog pusztulni, és nyilván nem is tudjuk már összegyűjteni azt, amit ő tudott. De azt is érdemes vizsgálni, milyen volt az élet a századfordulón, a harmincas vagy ötvenes években...
Pedig egyes szokásainkban nem sokban különbözünk eleinktől. Falun például sok házban még ma is van tisztaszoba, ahol csak nagy ünnepeken tartózkodnak.
A paraszti kultúrában presztízskérdés volt, hogy a háromosztatú házban az első szoba minél szebb legyen. Pompás hímzésű párnákkal, falvédőkkel, cifra tányérokkal díszítették, és csak ünnepnapokon, valamint vendég érkezésekor használták, esetleg a halottat ravatalozták itt fel. Amikor a hatvanas években megjelentek a kockaházak, azokban is volt egy ebédlő, ami átvette a tisztaszoba funkcióját. A család csak karácsonyeste és búcsúkor étkezett itt. Az emeletes házak elterjedését követően a változás néha vertikálisan történt – az alsó szintet használták, a felsőt mutogatták. Az egyik gömöri településen például az alagsorban élték mindennapjaikat, a földszinten aludtak, az emeleti szobákban pedig már csak egy díszes csillár függött, amelyet este felkapcsoltak, hogy látni lehessen az utcáról. Ebben az értelemben sok településen a mai napig él a régi paraszti kultúra.
Az önellátást illetően azonban már rég nem, hiszen falun sem nevelnek haszonállatokat, a zöldséget, gyümölcsöt is áruházakban veszik.
A parasztság önellátása is inkább csak mítosz, nagyon sok mindent régen is vásároltak. Az sem igaz, hogy ki sem mozdultak a falujukból, hiszen vásárokra, búcsúkba jártak, a mesteremberek, kereskedők egyik országból a másikba vándoroltak. A Duna menti népeket összekötötte a folyó, a komáromi hajóvontatók egészen Ulmig vontatták a hajókat lovakkal, és közben sokat láttak, hallottak. A térségben az 1500-as évektől egészen a második világháborúig elterjedt volt a cseregyerekrendszer. Pusztán praktikus megfontolásból a szlovák gyereket magyar szóra küldték a Csallóközbe, és fordítva. Olvastam olyan leírásokat, hogy az apa felültette a szekérre a fiát, elvitte Morvaországból Ausztriába, ott egy vadidegen faluban kiabálta az utcán, hogy ki akar cseregyereket. Lélektani szempontból nem biztos, hogy ez volt a legjobb megoldás, de egymás nyelvét megtanulták, egymás kultúráját, mentalitását megismerték a gyerekek. Ez a keveredés természetesen a szokások és a szóbeli örökség átadásával is járt. Másként nem is volna lehetséges, hogy egy-egy mese vagy ballada egész Európában minden népnél ismert.

A legtöbb ember számára a népi kultúra egyenlő a parasztival. A városi polgárság szokásait, használati tárgyait miért nem soroljuk ide?

Mert a politikai rendszereknek, amelyek értelmezték és irányították a kultúrát, az az idealizált kép felelt meg, ahogy a szegény paraszt robotol a földeken, aztán mesél a fonóban a nehéz sorsáról, és népdalban énekli meg a keserveit. Holott a népi vagy inkább populáris kultúra ennél többet jelent, ide tartoznak a városi polgárok szokásai, szájhagyomány által terjedő legendái, használati tárgyai is. Sőt, ma már ide sorolhatjuk a közösségi oldalakon terjesztett híreket és pletykákat is. Ma ezek helyettesítik a padon ülő néniket, hiszen itt is variálódnak a sztorik, mindenki hozzátesz valamit, és a fene sem tudja, kitől indult az egész.

Ezek szerint a mai összeesküvés-elméleteket terjesztő oldalak az egykori, vérfarkasokról, keresztény gyerekek vérét áldozó zsidókról szóló történeteknek felelnek meg?

Minden generáció kitalálja és elterjeszti a saját rémhíreit, de a zsidók például állandó szereplők. A holokauszt valahol ott kezdődött, mikor a gyermekeket azzal ijesztgették, hogy majd elviszi őket a zsidó. A cigányokról is gúnyversek és csúfolók egész sora létezik – nyelvészeti és kultúrtörténeti szempontból természetesen kutatni kell ezeket. A baj ott kezdődik, amikor gyermekeknek szánt mondókás könyvben teszi valaki közzé, mert erre is van példa.
Ma a populáris kultúra része a selfie, a Valentin-nap vagy a Halloween is. A néprajzkutató megértéssel fogadja, érdeklődéssel gyűjti azt is, amire sokan idegenkedve tekintenek, mondván, hogy ez nem a mi kultúránkból ered?
Mindent dokumentálni kell, mert nem tudjuk, miből lesz egykor hagyomány. Száz év múlva a Bálint-napról is úgy fognak beszélni, hogy de szép is volt, mikor rózsaszín szíveket küldtek egymásnak a szerelmesek. Az adventi koszorú ugyanígy honosodott meg nálunk a rendszerváltás után. A mai fiatalok már nem érzékelik új szokásnak, pedig csak az ő gyerekkorukban terjedt el, és szintén nem nálunk keletkezett, német eredetű szokás. Pont úgy, mint a karácsonyfa, amit Magyarországon Brunszvik Teréz állított először az 1800-as évek eleje táján. Ezt a protestáns módit sem övezte kezdetben osztatlan lelkesedés, ma meg teljesen a magunkénak valljuk. Sok mindennel leszünk így, amit most idegennek vélünk, ezért ezeket a szokásokat ma kell megfigyelni, dokumentálni. Mert rekonstruálni sosem lehet olyan hitelesen a dolgokat, abban mindig benne vannak a mi elképzeléseink is.

Vagyis a jó néprajzkutató úgy tekint a jelenre, hogy egyszer ez is múlt lesz.

Inkább csak megértéssel figyeli, ami most van, és el tudja képzelni, hogy ez is maradandó lesz. Nem ítélkezik, mert tudja, hogy minden szokást átvettünk, és a saját szájunk íze szerint alakítottunk a farsangi vigasságoktól a kiszehajtáson át egészen a húsvéti nyúlig. Minden jött valahonnan, nincs tiszta forrás, mert nem tudom, honnan kellene számítanunk. Vereckétől? Oda is megérkeztünk valahonnan.
A tiszta forrás hirdetői önt biztosan eretneknek tartják.
Akkor is azt gondolom, hogy nincs nemzeti kultúra, csak regionális, területi van. A csallóközi és a dél-morvaországi szokások közelebb állnak egymáshoz, mint a csallóköziek és a székelyföldiek. Meggyőződésem, hogy nem magyar népi kultúra, hanem a magyarok népi kultúrája létezik, amit sokfajta hatás ért. És ha innen nézzük a dolgokat, sokkal több közünk van a szlovákokhoz, mint azt elismerni hajlandók lennénk.

Akkor az egész hungarikummozgalom székely kapuval és kürtőskaláccsal is fals?

Az, mert ezeknek is létezik megfelelőjük más népeknél. A kürtőskalácsot a régi görögök kezdték, minden európai országban sütik valamilyen változatban. A juhtúrót a románok is magukénak vallják, és jogosan, a mohácsi busójárás délszláv szokás, és folytathatnám. A kassai Szent Erzsébet-dómot szoktam felhozni példaként arra, mennyire közös itt minden. A szlovákoké, mert most Szlovákiában van, a magyaroké, mert akkor építették, amikor a város Magyarországhoz tartozott, és Szent Erzsébet is magyar, a németeké, mert amikor épült, a város polgárai többségében németek voltak, és az olaszoké, mert ők építették. Egy német művészettörténész talált ki erre jó kifejezést, ez a kulturálisörökség-közösség. Mindenki hozzátette a magáét, és mindannyian a sajátunknak érezhetjük.

Régi szokásokon mennyire alakíthatunk, hogy a sajátunknak érezhessük?

Akármennyire. A tejfalusi dőrejárást például nagyon pontosan lejegyezte Khín Antal, a helybeliek a háború után ennek alapján rekonstruálták. Volt bolond borbély, szimki zsidó, mészároslegény, drótostót, medvetáncoltató – minden, aminek a leírás szerint lenni kellett. Csakhogy a kilencvenes években a helyi fiatalok úgy érezték, ők is hozzátennének valamit, és megjelent a menetben Mickey Mouse meg Superman. A szervezők felháborodtak, kitiltották az újításokat, de nem sokáig. Az ezredfordulón Spongyabobbal, King Konggal, a három testőrrel bővült a felvonulók serege. Nem tudom, most hol tart a huzavona, de azt gondolom, mindkét oldal más malomban őröl. Azt kell csak ilyenkor eldönteni, hogy élő hagyományt vagy kimerevített turistalátványosságot akarunk-e. Én az előbbire szavaznék.
Ön egy rendkívül engedékeny néprajzkutató.
Csak realista vagyok, mert tudom, hogy a népi kultúra akkor él, ha változhat. A kutató pedig eleve nem azért van, hogy védje vagy terjessze a szokásokat, az a feladata, hogy feljegyezze. Bár az utóbbi nem teljesen igaz, mert amikor az adventi koszorúról készítettünk felmérést, volt olyan alany, aki a kérdezőbiztostól hallott először erről a szokásról. Mondta is, hogy milyen szép, jövőre neki is lesz. Ez a tipikus példája annak, amikor a puszta említéssel is befolyásoljuk a dolgokat.

Nemrég olvastam egy írását, melyben azt fejtette ki, hogy ha eleink örömmel üdvözölték, amikor száz éve szlovákok tömegei asszimilálódtak és váltak magyarrá, azt is el kell fogadnunk, ha ma a magyarok szlovákosodnak el. Nincs több választási lehetőségük a mai magyaroknak, mint az akkori szlovákoknak?

De, biztosan, én csak azt mondom, hogy nincs értelme ez ellen harcolni. Szinte valamennyiünknek vannak szlovák felmenői, és én nem dicsőségnek, hanem természetes folyamatnak tartom, hogy magyarrá váltak. Őket pont úgy az érvényesülési és a beolvadási vágy motiválta, mint a ma elszlovákosodó magyarokat. A különbség csak annyi, hogy míg az 1900-as évek elején a korabeli regionális lapokban közzétették a névmagyarosítók jegyzékét, elismeréssel adózva nekik, ma nem vagyunk büszkék azokra a magyarokra, akik szlovák iskolába adják a gyereküket. Pedig ugyanarról a jelenségről van szó, és gondolhatunk bármit, nem tudjuk megakadályozni. Mert akármennyi lehetőség áll is a rendelkezésünkre, a háttérben most sem közösségi megfontolások, hanem csakis személyes ambíciók állnak. Persze büszkének nem kell az ilyesmire lenni, de én megkövezni sem tudom őket. Ilyen alapon szlovák felmenőimet is meg kellene (visszamenőleg) köveznem…

Vrabec Mária

-----------------------
Liszka József (1956) etnológus, folklorista
Doc. PhDr. PhD. A Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központjának igazgatója, a Selye János Egyetem docense
1989 decemberében többedmagával létrehozza a (Cseh)Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaságot, 1997-ig elnöke
1996-ban a müncheni Német és Összehasonlító Néprajzi Tanszék vendégeként kutat, 1997 első felében a marburgi egyetem Európai Etnológia és Kultúrakutatás Tanszékén
2002-ben megjelenik A szlovákiai magyarok néprajza c. összegzése, amelyet 2003-ban szlovák nyelvű fordítása követ, ugyanabban az évben a témát német olvasók számára átdolgozó német nyelvű változat
Elismerései:
1988 – a Magyar Néprajzi Társaság Jankó János-díja; a Szlovák Néprajzi Társaság nívódíja; 1997 – Fábry-díj; 1999 – Nyitott Európáért díj; 2002 – Jedlik Ányos-díj; 2003 – Posonium Irodalmi Díj;

2016. május 25-én a Magyar Néprajzi Társaság Pro Ethnographia Minoritatum emlékérmet veheti át

Tanulmányai, tudományos közleményei magyar, szlovák, cseh és német szaklapokban jelennek meg
Fontosabb önálló kötetei:
Ágas-bogas fa. Néprajzi ismeretek alapfokon (négy kiadásban: 1986, 1992, 1995, 2002); A szlovákiai magyar nemzetiség etnográfiai és folklorisztikai bibliográfiája. A 19. század elejétől 1986 végéig (1988); „Tudománynak kezdetiről”. Magyar néprajzkutatóként Szlovákiában 1979–1998 (1998); Állíttatott keresztínyi buzgóságbul… Tanulmányok a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékeiről (2000); A szlovákiai magyarok néprajza. (2002); Két Duna keríti… Tanulmányok a Csallóköz néprajzához (2005); Bevezetés a néprajzba. A magyar néprajz/európai etnológia alapjai (2006); Populáris kultúra (2010); Bevezetés a folklorisztikába. Szöveges folklór (2011); Átmenetek. Folklór és nem-folklór határán (2013); Szent Háromság egy Isten dicsőségére… A Szentháromság kultusza a szlovákiai Kisalföld népi vallásosságában a szakrális kisemlékek tükrében (2015)


Eredeti cikk:
http://archivum.vasarnap.ujszo.com/vasarnap/201622/vendeg/a-folklorista-liszka

Új Szó, 2016. június 3.